Mi, magyarok, szoktuk mondogatni, hogy azt tudjuk, mi lesz, de addig mi lesz?
Ilyesmi jár a fejemben itt, Mandalgoviban.
Még azt sem tudják, hol van? Akkor mondom: Mongóliában. Pontosabban Mongólia Dundgovi tartományában, mert annak a fővárosa. Ulánbátortól nagyjából háromszáz kilométerre délre, a Góbi sivatag szélén. Bár amikor azt mondtam kísérőnknek, tolmácsunknak és barátunknak, Tulgának, hogy „Góbi desert”, vagyis Góbi sivatag, felnevetett és elmondja, hogy náluk a Góbi jelentése sivatag, tehát mikor azt hallja, hogy „sivatag sivatag”, akkor jól szokott szórakozni.
De mindezen mellékes körülményektől eltekintve itt vagyunk tehát, Mandalgoviban. A Góbi szélén. Körülnézve először a vadnyugat jut eszembe, és ha belovagolna a Harmonikás, nem lennék különösebben meglepve. Másodjára pedig Rejtő Jenő-idézetek rémlenek fel. Például ez:
Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.
Idő: délután hét óra.
Színhely: Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, ahol néhány ottfelejtett légionista és egypár nyomorult arab tengődik.
Személyek: személytelenek.
Történik: semmi.
De ez is teljesen mellékes ahhoz képest, hogy itt vagyunk. És perceken belül elindulunk életünk talán legnagyobb kalandjára. S azt pontosan tudjuk, hogy miképpen jutottunk ide. Azt is, hogy mi lesz, vagyis, ha a Jóisten megsegít, akkor majd hazamegyünk. De hogy addig mi lesz? Azt az egyet nem tudjuk.
De a lámpa éppen zöldre vált. Úgyhogy elindulunk.
Bámulom a tájat. Ehhez foghatót még soha nem láttam. Petőfi ezt írta nekünk, ez egyik öröksége a milliónyiból:
Lent az Alföld tengersík vidékin, ott vagyok hon, ott az én világom, börtönéből szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét járom.
Na most, ha az alföldi rónák végtelenek – amit elfogadok –, akkor nem tudom, mi a megfelelő szó erre a pusztaságra. Vagy talán – ahogy ő is írta–, a tenger.
S a mongolok is ezt a szót használják a végtelenségre, csak őnáluk az eget, az ég s a pusztaság végtelenjét jelenti.
Első állomásunk: Tsagaan Suvarga. Magyarul: a Fehér Sztúpa.
