Európa a XIX. század második felében, sőt a XX. század elején is migráció szempontjából kibocsátó volt. Az Egyesült Államokban zajló gazdasági fejlődés óriási kivándorlási hullámokat generált.
A második világháború utáni munkaerőhiány miatt lett a kontinens kibocsájtóból befogadó
– mondta el lapunknak Soós Eszter Petronella politológus, a Milton Friedman Egyetem adjunktusa.
A második világháború után, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején drámai mértékű népességmozgások zajlottak Európában, részben kényszerből, például a németek kitelepítése miatt Lengyelországból, Csehországból, Magyarországról.
Újjáépítés és munkaerőhiány
Az ötvenes évek közepére ez a folyamat lelassult, az innentől 1973-ig terjedő időszakban a háború utáni újjáépítés óriási gazdasági növekedést jelentett, ehhez viszont munkaerőre is szükség volt. Különösen Németország, Franciaország és Nagy-Britannia szembesült a munkaerőhiánnyal, ennek megoldására pedig először más európai országok, például Olaszország, Portugália és Spanyolország felé fordultak.
Csakhogy ezekben az országokban is szükség lett a dolgos kezekre, így a németek, a franciák és a britek kénytelenek voltak más megoldás után nézni. Az utóbbi két ország elsősorban a korábbi gyarmatbirodalmából vonzott munkavállalókat, Franciaország Észak-Afrikából, Nagy-Britannia pedig a karibi térségből és az indiai szubkontinensről. Mivel Németországnak nem volt kiterjedt gyarmatbirodalma, olyan országokból hívott munkásokat, mint Jugoszlávia és Törökország.
Ekkoriban ezek az emberek, az úgynevezett vendégmunkások jellemzően határozott időre, egy-hároméves szerződésekkel érkeztek, és az érintett kormányok úgy kalkuláltak, hogy az időtartam lejárta után hazatérnek. Szakképzettséget nem igénylő pozíciókban dolgoztak és a gyárak, illetve építkezések közelében munkásszállókon laktak. Egészségügyi ellátásban részesültek, de a politikai és polgári jogoktól távol tartották őket. A szakszervezetekhez csatlakozhattak, azonban egyes országokban, például Franciaországban ezekben tisztséget nem tölthettek be.
Csakhogy az ebből a rendszerből adódó fluktuáció az új munkások betanítása miatt költséges volt a munkáltatóknak, így igyekeztek megtartani a „bevált” vendégmunkásokat, akik egy idő után már jobb körülmények között éltek, gyökeret eresztettek a befogadó államban, magukkal hozták a családjukat, vagy épp a befogadó országban alapítottak családot.
Az 1973-ig tartó időszakban összesen mintegy tízmillióan érkeztek Európába. Vagyis nagyjából egy Magyarországnyi ember, de a szám annak fényében is drámai, hogy 1914 és 1949 között négymilliós kivándorlás volt Európa mérlege.
