– Knézy tiszteletes Budapesten, a VIII. kerületben nőtt fel, katolikus nevelést kapott, keresztanyja gyakran vitte templomba, még az ötvenes években is. Délvidéki származású édesapja Corvin közi harcos volt, aki a forradalom áldozata lett. Mielőtt elmenekült volna Magyarországról, dolgozott kalauzként és a Bambi-gyárban is. Templomba járó emberként, forradalmár édesapával nem lehetett könnyű Magyarországon az ötvenes, hatvanas években. Mi volt az a végső lökés, ami miatt elhagyta szülőföldjét?
– Gyermekként már megéltem egy forradalmat és a megtorlást is. A következő forradalom, a prágai tavasz eltiprása előtt pár nappal, 1968. augusztus 16-án hagytam el Magyarországot. Hadköteles voltam, és nem akartam részt venni az akkor már sejthető és 21-én megindult csehszlovákiai megszállásban. Először Olaszországba, majd Nyugat-Németországba kerültem. Kalandos körülmények között, 1972-ben érkeztem meg Svédországba, pár hét múlva már a Volvo-gyárban voltam ponthegesztő. Az volt a feladatom, hogy hol a piros, hol a zöld gombot nyomjam meg, de ennél azért többre vágytam. Az elkövetkező években nagy hangsúlyt fektettem a nyelvtanulásra, illetve hogy megismerjem a svéd társadalmat. Már ötéves koromban megfogalmazódott bennem a vágy, hogy pap legyek, ami mindvégig megmaradt, de mivel időközben megházasodtam, katolikus pap már nem lehettem. A nyolcvanas évek közepére jutottam el odáig, hogy felvegyenek az Uppsalai Egyetem teológiai fakultására. Hat év után, pontosan harminc éve, 1991-ben, vízkeresztkor szenteltek fel.
– Azt állította a posztjában, hogy Svédország az észak kalifátusa lett. Tényleg így gondolja?
– Svédország már rég nem az az ország, ahová én jöttem, főleg az utóbbi 10-15 évben gyorsult fel – nagyon rossz irányba – a változás. Ez számomra hatalmas csalódás. Úgy érzékelem, hogy a svédek jó része nem veszi észre, hogy elfajultak a dolgok. Nagy iramban változik a társadalom szerkezete, gyors ütemben cserélődik a lakosság. Az országban sokfelé iszlám óvodák vannak, az én községemben, Olofstömben, ami egy kilencezres település, és ahonnan a legközelebbi vasút is ötven kilométerre van, nyitottak egy muzulmán imaházat. Alakult két országos párt, amelyek szerintem a következő választásokon jó pozícióból indulnak. Magam is menekült vagyok, és mikor már megvetettem itt a lábamat, én is fogadtam be – a balkáni háború idején – migránsokat. Saját házamban etettem-itattam többeket, segítettem abban őket, hogy menekültstátusért tudjanak folyamodni – ezt szerintem nem tudják rólam azok, akik engem most rasszizmussal vádolnak. Többen közülük egyébként koszovói muzulmánok voltak. Arra is szerettem volna az elmúlt években felhívni a figyelmet, hogy csak annyi embert szabad befogadni, amennyi biztonságosan integrálható a társadalomba, de most nem erről van szó. Mindenki jöhet és élhet úgy, ahogy akar. Ha három felesége van, és van köztük kiskorú is, nem baj, nem kell rájuk alkalmazni a svéd törvényeket, mert a hatóságok szerint a házasság nem itt köttetett.