A mi mocsári Pszichónk

Örömhír a zsánerirodalom rajongóinak: az emberiség kollektív, benső poklának mélységeiből napvilágra óvakodott egy igazi, hamisítatlan erdélyi horrorregény. Nem szörnyes-kísértetes-nyomozós fajta, hanem belső nézetű elbeszélés, amelyben a kamaszodó vágyait érlelő, fiatal srác nézőpontjából fordul a legsötétebb borzalomba a családi kirándulás egy elátkozott vidéken.

Az 1988-ban született kolozsvári Márkus András három verses- és egy prózakötet (utóbbi Paraszttartók kézikönyve címen szintén jóféle, Jonathan ­Swift-i, kortársban kissé Vlagyimir ­Szorokin-i extrémsport első beleolvasásra) után írta meg az Elzát. A megszokott horrorklisék szerencsére sehol – persze az elmebeteg gyilkos nézőpontjából írt lélektani horror sem újdonság, viszont a pofátlanul könyörtelen, mindent láttató leírások, a borzalmak kendőzetlen ábrázolása és a feszült, nyomasztó, fülledt hangulat feledhetetlen élménnyé teszi a regényt.

A nemi éréssel járó, olykor meglehetősen sötét tónusú, vak vágyaknak valóságos enciklopédiája ez a könyv. Mindez egy monomániás, beteg, kárhozott lélek pokoljárásaként elbeszélve, nem mellőzve némi oidipuszi áthallást sem (ha már egyszer családi kirándulás adja a történet keretét). Hogy pontosan kicsoda-micsoda az elbeszélő és az ő Elzája, és hol a határsáv a valóság és a főhős beteges fantáziái között, azt a szerző közönyösen odavetett félinformációkkal vagy épp nagyvonalú maszatolással, jó érzékkel, profin lebegteti.

De mitől erdélyi egy horrorregény, szerzője hovatartozásán túl? Aki járt már azon a vidéken, barangolt erdeiben vagy kokettált ősi váraiban Kőmíves Kelemenné szellemével, az mind érzi: rémtörténeteknek jobb táptalajuk nincs. És most felejtsük el kicsit a szerencsétlen Vlad Tepest, akiről már annyi bőrt lenyúzott saját mítosza és a popkultúra, hogy azt a pokolban is beszámíthatnák neki. Gondoljunk inkább Erdély vadregényes, titokzatos, életveszélyesen hívogató erdőire, hegyeire, mocsaraira: mindegyiknek megvan a saját rémisztő története. A regény egyik „főszereplője”, a valóban létező, székelyföldi Ördög-tó a monda szerint a pokol egyik bejárata. Lidérces miazmája a könyv lapjai közül is párolog. Felejtsük el a nagyvárosi pszichopata brókereket és a húskampókkal szertornázó texasi redneckeket: a mi ­mocsári Pszichónk náluk is betegebb.

Olvassunk bele: „Valójában meg kellett volna halnom rögtön, miután Elza először az enyém lehetett. Hisz azóta minden arról szól, hogy újra érezhessem őt. A vágyak helyét függőség vette át: ragaszkodás a rosszhoz, amit Elzától kapok. Függővé tett ettől a beteges mámortól, ami belőle árad, az adagom pedig egyre nő, és egyre drágábban fizetek meg érte. Hisz Elza mindenért elvesz valamit cserébe. […] Lopakodunk, mint két vadállat, két ragadozó, akik még veszedelmesebbek attól, hogy óvatosak. Tán nem is annyira magunkat óvjuk, mint az Ördög-tó titkát. Hiszen mi vagyunk az Ördög-tó titkának őrei. Ez a küldetésünk.”

Márkus András: Elza. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019.