Stephen King Állattemető című regényéből Kedvencek temetője címmel először Mary Lambert forgatott filmet 1989-ben, amely az akkori horrorzsánerfilmek nyelvén regélte el a furcsa kiskedvenc-temető mellé költöző család történetét. Történetük dióhéjban ennyi: egy kétgyermekes család vidékre költözik, és kiderül, hogy a kertjük végében egy furcsa temető van – az viszont nem, hogy azon is túl, az erdőben egy misztikusabb temetkezési hely is található.
A kislány macskáját elüti egy autó, a sokat sejtetően beszélő és viselkedő szomszéd pedig meggyőzi az apát, hogy az elhullt állatot azon a különös helyen temessék el. Csodák csodájára az állat visszatér, ám agresszívan, gonoszan viselkedik. Mivel a kisfiukat is elüti egy kamion, a különben racionálisan gondolkodó orvos apa kiássa a tetemét, és újból elföldeli azon a misztikus helyen. A kisfiú is visszatér, a többit viszont nem árulom el.
Ha látták ezt a filmet, egyáltalán nem érdemes megnézniük az újat, hiszen az idei változata szinte egy az egyben ezt a történetet mondja el, sommásan annyi különbséggel, hogy ezúttal a kislányt üti el a kamion. A regény mondanivalója többértelmű és metaforikus, mint minden Stephen King-regényé, a film viszont egyáltalán nem az. Az alapötletből izgalmas thrillert lehetne forgatni, hiszen végső elkeseredésében kit ne kísértene meg a gondolat, hogy visszaszerezze halottait, ha van rá módja. Még akkor is, ha a házi kedvence példáján látja: a visszatérő nem azonos az elhunyttal.
Az új Kedvencek temetője azért válik sablonos horrorfilmmé, mert nem bontja ki jobban a folyamatot, a karakter változásának finom rezdüléseit, amely egy racionális orvost (Jason Clarke) rávesz arra, hogy kiássa halott gyermekét (Jeté Laurence), majd újra eltemesse egy obskúrus helyen. Az orvos ráadásul ki is jelenti a film elején: nem hisz sem mennyben, sem pokolban. Éppen ezért nem a vérrel teli vagy erőszakos filmkockák a legijesztőbbek – ezekből több is van a kelleténél –, hanem azok, amelyeken az apa a visszatért gyermekét fürdeti, mert ugye földes, vagy mellé fekszik az ágyba, és beszélget vele. Ez az igazán hátborzongató. Kár, hogy a rendezők – Kevin Kölsch és Dennis Widmyer – az ijesztésre és a megijesztésre játszottak rá inkább, mintsem arra, hogy az izgalmasabb, pszichológiai részeket domborítsák ki a filmben.
