Doktor Hű de Fáy ingyen rendel

Nagyon nehéz dolog objektíven írni egy olyan mesekönyvről, amelyik az életút talán legfogékonyabb részében, a gyermekkorban került bele a tudatunkba – és a tudatalattinkba is.

Nagyon nehéz dolog objektíven írni egy olyan mesekönyvről, amelyik az életút talán legfogékonyabb részében, a gyermekkorban került bele a tudatunkba – és a tudatalattinkba is. Egy olyan könyvről, amelynek borítóját megszámlálhatatlan alkalommal láthatta valaki egész gyermekkorában, különösen, ha folyton könyveket nézegetett az ebadta kölyke.

Elég sok idő telt el azonban anélkül, hogy újraolvastam volna, alighanem harmincnál is több esztendő. Így amikor kézbe vettem a Manó Könyvek gondozásában megjelent, a Régi klasszikusaink sorozatba illő kötetet, valójában semmire nem emlékeztem belőle, csak annyira, hogy egy joviális állatorvosról szól – de az is lehet, hogy erre sem emlékeztem, csak a borítókép alapján kikövetkeztettem.

Így aztán volt részem meglepetésben bőven. Van az egész könyvben valami avítt báj, amire nincs másik szó. Például a szerző – példás szovjet szerénységgel (és serénységgel) – többször is hangsúlyozza, hogy ez a doktor úr bizony ingyen dolgozik: „Doktor Hű de Fáy valamennyit meggyógyította, de egy fillért sem fogadott el soha senkitől, mert hát honnan volna pénze a teknősnek vagy a sasnak…” Illetve: „Nem kell nekem pénz – válaszolta doktor Hű de Fáy. – Pénz nélkül is pompásan érzem magamat. Az állatok ellátnak élelemmel.”

A versek szellemesek, az állatbeszéd idézése és átírása jópofa, a könnyeket síró krokodil nagyszerű ötlet. Kedves humora is van: „Az emberek még soha nem láttak csiki-csukit, mert a csiki-csukik félnek az emberektől: ha csak egyet is megpillantanak, uzsgyi be a bokorba!” (Mondjuk, ez a bizonyos csiki-csuki, amelyiknek két feje van a teste két, egymással szembeálló végpontján, elég idétlen és morbid gondolatokat ébreszt az emberben, ha arra gondol, hogy éppen három évvel a csernobili katasztrófa előtt jelent meg a könyv első kiadása…) Amit mostanában a Wikipédiáról meg a tabletjéről tud meg a gyermek, azt e könyv születése idején még a könyvekből tudhatta meg: ez a kötet is szorgalmasan tanítja az ifjúságot, tehát – ahogy azt eszményinek gondolták – nem csak szórakoztat, de nevel is.

Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy van némi zordság a könyv két történetében: kínzás, könnyek, halál mind megjelenik, mondhatni, az életre nevel, semmi amerikai stílusú habkönnyű és rózsaszín cukormáz, ami a dolgok vad oldalát illeti. Az illusztrációk viszont nagyon aranyosak és eltaláltak, így minduntalan helyrerázzák a ki-kibillenő olvasatot – kedvencem az állatait kínzó mutatványos elé álló orvosdoktor, aki roppant szigorú arccal megfeddi a termetre háromszor akkora, csavargó külsejű állattartót, és jobb viselkedésre inti.

A nevek érdekesek és furcsák (kedvencem a Robi Nson, de Csahol Csilla sem rossz), a történetek inkább furcsák (mintha a szerző valamilyen kevésbé sikerült tudatmódosító szer hatása alatt vizionálta volna össze az egymáshoz lazán kapcsolódó „kalandokat”), viszont az tagadhatatlan, hogy – nyilván a kiadó szándékaival egyező módon – tökéletesen alkalmas a nosztalgiázásra. Mindenképpen érdemes egy próbát tenni, lássuk, a mai gyerekek mit tudnak kezdeni ezzel a történeti és képi világgal.

Doktor Hű de Fáy. Kornyej Csukovszkij meséje, Viktor Csizsikov rajzai. Fordította: Apostol András, a versbetétek Rigó Béla fordításai. Manó Könyvek, Budapest, 2019.