Némi maszatolással azt is lehetne állítani: a Cimbaliband életműve egy sorozatos kísérlet, hogy meddig lehet elmenni a „magasművészetben”, vagyis mennyi virtuóz szólót, dzsesszes tekerést, progresszivitást, autonómiát bír el a zene, hogy az összjáték még funkcionális, vagyis táncolható, szórakoztató muzsika legyen.
Az elektromos zenelejátszók megjelenése előtt – de még a kilencvenes években is – találkoztam szocreál kiskocsmában amolyan Piszkos Fred-es eleganciával öltözött cigány bácsival, aki egy fröccsért elhúzta bárki nótáját – szegény, többet is érdemelt volna… Ha belegondolunk, cimbalommal, hegedűvel, brácsával vagy nagybőgővel pedig szinte minden kocsmában, vendéglőben találkozni lehetett.
Az élőzene posztmodernül mondva a vendéglátói szolgáltatás része volt. Ma a Kárpát-medencében ez a szórakozási forma vagy kisközösségek hagyományőrző, értékmentő rítusainak része, vagy afféle turistáknak való virtus a múzeumlátogatás, állatsimogató és skanzeni bográcsozás mellett. Amivel a Cimbaliband kitör ebből a körből, az a zenei progresszivitás mellett a mára lassan szintén klasszikus, menő rock and roll attitűd, amit Danics Dóra abszolút rocksztáros karcossága is erősít – ez a fajta frontemberi szerepkör énekesi részről a népi kultúrában nem létezett, ha alanyi jogon „sztároltak” valakit, az vagy kiemelkedő hangszeres szólista, vagy kiváló táncos volt.
Egy dolog biztos: a Cimbaliband úgy szolgáltat kiváló talpalávalót és hallgatnivalót mindnyájunknak, hogy közben alkalmasint a lelkünkkel is történik valami. És ez manapság egyre fontosabb.
Cimbaliband: Iram. Fonó Budai Zeneház, 2019.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!