Arról, ami szétzúz és összeköt minket

Kissé értetlenkedve olvastam a levelet, amelyben a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ (Modem) fiatal kurátoroknak kiírt pályázatának nyertes kiállítására invitáltak.

A háborús videójátékok fontos és állandó kísérőeleme a zaj Fotó: Activision

Kissé értetlenkedve olvastam a levelet, amelyben a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ (Modem) fiatal kurátoroknak kiírt pályázatának nyertes kiállítására invitáltak.

Hangfegyverek – így a tárlat címe. Mi lehet ez? Hogyan lehet kiállítani, kézzelfoghatóvá tenni a hangot? És mik azok a hangfegyverek, hogyan lehet láttatni három pályakezdő hangművész – Jeneses Ádám, Kophelyi Dániel és Krasz Ádám – alkotásait?

A hangfegyver mibenlétéről és a koncepcióról, amely mentén Lőrin­czy Lia kurátor felépítette a tárlatot, hadd idézzek a hivatalos beharangozóból: „Hangfegyvernek tekinthető minden, ami auditív médiumokon keresztül tömeget oszlat, fájdalmat, maradandó károsodást vagy halált okoz, de az is, ami képes befolyásolni, összezavarni, félelmet kelteni, lehallgatni vagy épp megtéveszteni.

A háborús videójátékok fontos és állandó kísérőeleme a zaj
Fotó: Activision

A kiállítás fekete tereiben felhangzó és megjelenő munkák a szónikus fegyverkezés fiktív és valós példái. A különféle hanginstallációk hol a testünkben rezonálnak, máskor négykézlábra állítanak vagy tettestárssá tesznek mások lehallgatásában.

Megmutatják, hogyan válhat a saját hangunk fegyverré, hol van a határ befogadható és befogadhatatlan hangok között, és milyen pusztító is lehet a csend. Nem csupán tematizálják hang és háború sokrétű viszonyát, de finoman használják is a hangfegyverek különféle technikáit, szembesítve a hang szétzúzó és összekötő, esztétikai és fizikai erejével.”

Némi kapaszkodót nyújtott annak ismerete, hogy a háború és a fegyver közötti kapcsolat váltotta ki tulajdonképpen a hangművészet mint műfaj megszületését. A zajzene központi téma volt a futurizmus számára, de hol tartunk most?

Hol ér véget a hang és hol kezdődik az általa keltett téboly? Idézzük fel egy fél gondolat erejéig az átokverte Compson család történetét William Faulkner 1929-ben megjelent (A hang és a téboly) regényéből, ahol négyen mondják el ugyanazt a histó­riát, és képzeljük el, hogy ezt négy színész adja elő egy időben, a megfelelő hangsúllyal és vehemenciával.

Mit értenénk meg, mit hallanánk ki a zűrzavarból, kinek mikor és milyen történetrésze érvényesülne? Belépve a debreceni kiállítótér sötétjébe, ahol csak az UV-fényben kéken világító magyarázó szövegeket látjuk elsőre, már fordulnánk is sarkon, mert elsőre brutális a hangzavar, minden installáció egyszerre szólít meg. De erőt veszünk magunkon, ha már megtettük ezt a hosszú utat.

Elolvassuk a szövegeket, az utasításoknak megfelelően járunk el és máris helyükre kerülnek a dolgok, vagyis a hangok. Sikerül szétszálazni, sikerül kizárni azt a hangcsoportot, amelyik éppen nem fontos. Tisztán megértjük partnerünk szavait a hangzavarban, mert most éppen az a legfontosabb, amit ő mond, arra figyelünk, a többit kizárjuk.

Kijöve a tárlatról másként viszonyulunk a hétköznapi léthez, például elkezdjük megszámolni, hogy hány olyan zaj van körülöttünk, amit észre sem vennénk és nem is tudnánk besorolni a Hangfegyverek megtekintése nélkül.