Az emberi testre komponálva

Lehetséges-e a XXI. században újat mondani a testfilozófia terén? Lehet-e épp a ki nem mondottságból indítani az alkotói folyamatot?

A környezet egyes elemei is részét képezik az alkotásoknak Fotó: Bach Máté

Lehetséges-e a XXI. században újat mondani a testfilozófia terén? Lehet-e épp a ki nem mondottságból indítani az alkotói folyamatot? Igen, Majoros Áron Test-terek című kiállítása a Faur Zsófi galériában megmutatja, hogy a test még mindig szenzáció. Miért?

Talán azért, mert olyan közel van hozzánk, annyira kedves és fontos számunkra (noha ezt legtöbbször nem vagyunk hajlandók beismerni), hogy a megrázkódtatás erejével pillantunk rá eleven otthonunk minden hideg anyagból készült, eltárgyiasított mására.

A környezet egyes elemei is részét képezik az alkotásoknak
Fotó: Bach Máté

A Test-terek, ahogy a cím is példázza, a tér birtokbavétele szempontjából közelíti meg a reprezentáció lehetőségeit. A szoborkészítéshez használt szeletekből alakok rajzolódnak ki, a sajátos technikának köszönhetően a szeletek közötti levegő, tér is a kompozíció részévé válik.

A különböző alakok így egyszerre formálják meg a testet és a testhiányt. Ez a technika önmagában is elég ahhoz, hogy a test határait, anyagát megkérdőjelezze a szemlélő, a férfi- és női alakokhoz azonban néhány használati tárgy is „tapad”, a művész piros bokszkesztyűt, hatalmas fekete porszívót erősít a figurákhoz.

Ez utóbbi szobor érdekessége, hogy – ellentétben a többivel – nem hosszúkás szeletekből, hanem különböző méretű körökből épül fel, éppen olyanokból, mint amilyeneket a porszívó fúj kifelé. Talán kissé szarkasztikus, mégis újszerű és találó a porból lettünk és porrá leszünk gondolatának ezen vizuális megfogalmazása.

A külvilág itt nem csupán együtt létezik a testtel, nem pusztán felárul az észlelés számára, hanem a környezet egyes elemei is részét képezik a testnek, egybeolvadva, egybenőve vele, túlnyúlva a biológiai határokon.

Az emberi testre komponált használati tárgyak ugyanakkor azt a kérdést is felvetik, hogy mi mindenre van szükségünk önmagunkhoz, ­térbeli megnyilvánulásainkhoz. A test is kiterjedéssé, használati tárggyá és használati térré válik ebben az analógiában, valamivé, ami segít elvégezni egy cselekvést.

Testszerű tárgyak és tárgy­szerű testek segítségével kutatja a szobrászművész és a kiállításlátogató a tapasztalás és jelenlét elemi és titkokkal teljes folyamatát.

Különösen elgondolkodtató az ábrázolások sorában a céllövészet árnyképéhez hasonló, majdnem kétdimenzióssá formált szobor.

A kiállítás részét képezi egy installáció is, amelyben a teremben lévő többi szobor pandantjaként nem maga a felépítés textúrája, szerkezete miatt válik csíkozottá a test, hanem egy videóvetítés eredményeképp.

A kiállítótérben megjelenő testek lehetnének akár az általánosan emberi, a transzcendentális ego kivetülései is, szubjektum és objektum viszonyát magukba sűrítő embertárgyak, a kérdés már csak az: a rozsdamentes acélból készült, arctalan alakok képesek-e kifejező testté válni, elindulni a művészet segítségével a személyeshez, az egyszerihez vezető úton.