Varázsszőnyeges családalapító

Ha Guy Ritchie rendez egy feldolgozást, akkor biztosak lehetünk abban, hogy valami kicsit más lesz, mint a megszokott. Vagy nagyon más. Így van ez az Aladdin című legújabb filmmel is.

Ha Guy Ritchie rendez egy feldolgozást, akkor biztosak lehetünk abban, hogy valami kicsit más lesz, mint a megszokott. Vagy nagyon más. Így van ez az Aladdin című legújabb filmmel is. A legendás filmrendező, aki legutóbb a Blöff című sorozattal, illetve az Arthur király – A kard legendája című egész estés mozival lepte meg az igencsak széles rajongótáborát a döbbenetesen újszerűre sikerült Sherlock Holmes-adaptá­ciók után, most gúzsba kötve táncolt.

A forgalmazó – természetesen a Disney-ről van szó – ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy az animációs változathoz képest az élő szereplős verzió cselekményvezetésében ne legyen túl sok változás. Ez a gondolatmenet elég erőteljesen vaskalapos hozzáállás a filmművészethez, és rögtön fel is veti a kérdést, hogy akkor mit várjon az új varázslatra kiéhezett néző? A válasz nem is olyan bonyolult, és a filmművészet lényegéhez tartozik: látványt. A szórakoztató filmek esetében ugyanis általában olyan gyors a vágás, hogy a rendezőnek nem kell bajlódnia a filmkép alapos berendezésével, úgysincs ideje a nézőnek bámészkodni.

Guy Ritchie viszont csodás látványvilágot teremtett az Aladdinnak, és tisztességgel berendezte a filmképet. Nála van látnivaló, nem kell agyonvagdosni a filmet, sőt nemcsak tér van, hanem idő is, hogy értelmes párbeszédeket folytassanak a szereplők, hogy kibontakozzon a mese. Még arra is jutott idő, hogy a klasszikus hollywoodi zenés film látványvilága némi modern színezettel befurakodjon a csodalámpa dörzsölgetése közé. Ha már ugye énekelgetnek a szereplők egy-egy jelenetben, amit mindig problémás élő szereplőkkel megoldani úgy, hogy ne legyen hiteltelen.

Guy Ritchie úgy oldotta meg ezeket a kihívásokat, hogy amikor a szereplők énekelnek, hagyta őket előadni. Nem mozdult ki közben a világ a sarkából. Ennek pedig az lett a hatása, hogy a színészek közel kerültek a nézőkhöz. Amikor pedig tréfálkoztak, ügyesen kézben tartotta a ritmust. Guy Ritchie egyik titka ugyanis a ritmusérzékében rejlik. Persze kicsit sem fogta vissza magát, amikor üldözték a tolvajt, pörgős akciójelenetekben gazdag a film. A csodáról és a poénokról Will Smith gondoskodik, aki mintha erre a szerepre született volna. Olyan Dzsinit kanyarít a vászonra, aki igazi klasszikus fehérbohóc (bár a film elején inkább kék). Miközben ugyanis tréfálva okosítja, segíti, igazi apafiguraként tanítja Aladdint, valamiféle mélységes szomorúság tükröződik az arcán. A létezés szomorúsága ez.

Arra sem kellett sokat várni, hogy kiderüljön, a rendező kedvence a varázsszőnyeg, központi szerepet is kap a történetben, amely szerencsére még mindig a családalapításról szól. Arról, hogy micsoda küzdelem és mennyi baráti, családi segítség kell ahhoz, hogy túllépjünk az egyéni érdekeinken és megteremtsük a családot. A fiúknak pél­dául nemcsak férfias virtusra, bátorságra, de a lányokat röptető varázsszőnyegre is szükségük van, ha pedig nincs a közelben egy báty vagy apa, akkor kell találni egy Dzsinit, aki megtanít arra, hogy ne várjuk a csodát, mert az bennünk van. A fiút ugyanis nem a hatalom és a sok pénz teszi férfivá, hanem az, amikor családot alapít.