Gyakran hallani, hogy az apák afféle másodrendű szülők, mindig az anya kapja a gyereket válóper esetén, meg hogy mindenki tudja, mikor van az anyák napja, de a legtöbben azt sem tudják, hogy van egyáltalán apák napja – s a többi. Rengeteg túlzás van ebben, természetesen, némi kis valóságmaggal, szintén természetesen, hiszen szél fúvatlan nem indul. Így aztán tényleg nagy öröm az apáknak, hogy végre olyan könyv jelent meg, amelynek már a címében is ők szerepelnek, mégpedig nagyon előnyös megvilágításban: Apa szeret!
A kötet három évnél idősebbeknek szól, és ehhez mérten bonyolult, vagyis egyszerű a története: a durcás Pötyi nevű kislány az édesapjával szeretne játszani, de apa, ugye, dolgozik, mint az apák általában ezekben a kötődő nevelés szempontjából oly fontos és visszahozhatatlan években, ezért aztán a jófej anyával (aki véletlenül sem pocskondiázza apát, amiért nincs otthon) együtt elkezdik megkeresni apa szeretetének nyomait. Találnak egy nyulat, amit Pötyi apától kapott, némi málnát a hűtőben, amit szintén apa szedett előző nap, egy labdát, amivel játszottak ketten korábban, és megszemlélik a kislány szemét és mosolyát, amelyről a továbbra is szinte érthetetlenül jófej anya megállapítja, hogy apára és apáéra hasonlít.
Aztán hazajön apa, nagy az öröm, a kislány kérdez, ő válaszol, és kissé didaktikusan elmeséli, mi mindent csinál és csinált ő – vagyis hát minden apa – az elmúlt években. A könyv utolsó mondatai összegzik az egész tanulságot („Hiszen apa szeretete ott van az ajándékba kapott játéknyusziban, a frissen szedett málnában, a labdázós, szaladgálós délutánokban. Ott van a reggeli pusziban és az esti mókázásban. Minden napban, minden órában és minden pillanatban. Akkor is, ha épp nincsenek együtt. Mert összeköti őket a szeretet.”), mindezt néhány kis játék követi, van írásra és rajzolásra fenntartott terület, meg be lehet ragasztani az olvasó/célközönség és apukája közös fotóját, többször is.
Könnyű lenne cinikusnak, de akár szarkasztikusnak lenni és gúnyolódni ezen, de valahol mégiscsak megható: egyrészt, hogy egyáltalán megszületett egy olyan könyv, amelyik elismeri, hogy az apák is jók valamire, és végre nem a családot rettegésben tartó csapodár, léhűtő gazfickóknak állítják be őket, másrészt mert a kisgyerekek szintjén egészen érthetően elmagyarázza, hogy bár kevesebbet látják az apát, azért ő is szereti őket – és mivel közvetetten születik meg a magyarázat, talán mélyebbre hatol, mint ha szegény hullafáradt apák próbálnák meg elmagyarázni.
