Olvassák a műveit vidáman!

Petőfihez, Adyhoz vagy József Attilához képest Tersánszky Józsi Jenő egyszerűen nem foglalkozott azzal, hogy ő kicsoda.

Alakjai Kakuk Marcitól Misi Mókusig egytől egyig az ő bohém mentalitását tükrözik Fotó: Fortepan

1969. június 12-én hunyt el Tersánszky Józsi Jenő, a magyar kultúrtörténet egyedülálló, univerzális embere, az autodidakta összművész, örök túlélő, az egyik legedzettebb magyar író, akinek emlékezetével bajban vagyunk, hisz nemcsak szabálytalan figura volt szabálytalan életpályával (ez még kedvez az egzotikumra vadászó utókornak), de saját szobrát sem építgette szigorú következetességgel. Petőfihez, Adyhoz vagy József Attilához képest Tersánszky egyszerűen nem foglalkozott azzal, hogy ő kicsoda. Annyira érdekelte az élet, hogy nyilván nem már volt figyelme összehozni magának egy irodalomtörténeti karaktert. Viszont nem élt úgy, hogy megvesse magát. Folyamatos cselekvőként létezett, akár Rejtő Jenő, akivel Tersánszkynak sok közös vonása volt: a kalandorság, a vagabundság, az irodalom mellett a színház iránti szenvedély, és életrajzukat vizsgálva (várom a szenvedélyes történészi vitákat!) képtelenség eldönteni, melyikük győzött volna egy verekedésben.

Tersánszkynak nem voltak szerepei, nem volt vátesz, messiás vagy filosz. Volt ellenben tálentumai mellett egy pótolhatatlan tulajdonsága: szerette szórakoztatni az embereket, ám nemcsak holmi írói magaslatokból (mélységekből), hanem közvetlenül, síppal, dobbal, nádihegedűvel, bohóckodva is. A karrier nem jelentett neki semmit, azt csinálta, amit akart – vagy amivel épp pénzhez juthatott, hogy azt csinálhassa, amit akar. Magának ugyan nem „talált ki” figurát, de alakjai Kakuk Marcitól Misi Mókusig egytől egyig az ő bohém, „mit nekem a világ!” mentalitását tükrözik.

Alakjai Kakuk Marcitól Misi Mókusig egytől egyig az ő bohém mentalitását tükrözik
Fotó: Fortepan

Ízleljük meg nyelvét a Kakuk Marci egyik legelvetemültebb szereplője, Soma panaszaival: „– Hátiszen tudod, hogy lakott más is az én feleségemmel, de csak még jobban tudtam kivasalni belőlük úgy egy-két piculát, ha rájuk ijjesztettem, akár Zsuzsikámra, akár a macájára. Vagy Zsuzsi dugva-lopva nyújtott nekem egypár falatot, ezt-azt ni, amit a macája keresett neki. De most bizony, amióta ez a vén csökvágó van Zsuzsi mellett, ha szükségben hozzá folyamodok, hát Zsuzsi csak a mijét nem mutatja nekem.”

Abban a korban még komolyan vették a jó ízlést (Tersánszkyt íróként többször is büntették szeméremsértésért), és biztosak lehetünk abban, hogy ha Tersánszky kortársunk volna, Soma fenti kesergését némiképp szabadszájúbban írná le, de tán így is értjük. És tanulhatunk is tőle, hisz valljuk be, néplélek-egészségügyi szempontból se volna rossz, ha a szokott, fantáziátlan trágáriák helyett olyanokat hallanánk azt utcán: Hogy a ló nyalja meg a meztelen szemét!

Amíg pedig nem születik villoni íróhősünk emlékére mondjuk Tersánszky irodalmi, előadó-művészeti és erőnléti fesztivál (a zárónapon edzett testű rajongók emlékeznek tettlegesen a művész feledhetetlen sportteljesítményére, mikor is öngyilkossági szándékkal a Dunába ugrott, majd meggondolva magát, kiúszott), addig olvassák a műveit vidáman!