Manapság elég divatos lett újrafordítani a korábbi klasszikus, idegen nyelven megjelent könyveket (gondoljunk csak Salinger Catcher in the Rye című könyvére, amely a Zabhegyező után immár Rozsban a fogó címmel – és újrafordítással – is megjelent), ám mint kiderült, J. F. Cooper óriási regényfolyamának eddig mindegyik darabját nem csupán régi fordításban, de „az ifjúság számára átdolgozott” kiadásokban olvastuk.
Ezeket az átdolgozásokat és fordításokat az indiántörténetek esetében Réz Ádám végezte, abban a kiváló minőségben, amelyet ismerünk, hiszen gyermekkorunkban legalább egyszer mindannyian olvastuk minden egyes kötetüket, de olyan megfontolásokból (rövidítések, kihagyások), amelyeket ma már nem feltétlenül lehet értelmezni sem – éppen ezért hiánypótló és üdvözlendő ez a vállalkozás, amelynek részeként Gy. Horváth László kitűnő műfordítót kérték fel arra, hogy fordítsa le Az utolsó mohikán teljes szövegét.
Anélkül, hogy különösebben belemennénk a különbségek taglalásába, el kell mondanunk, hogy a teljes szöveg sokkal komorabb és sokkal fenségesebb, mint az gyermekkorunkból felrémlik. Az eredetiben ráadásul igen komoly jegyzetanyag szerepel (Cooper lelkiismeretesen okadatol szinte minden általa fontosnak tartott utalást), ami kimaradt az ifjúsági verzióból, csakúgy, mint a minden fejezet élén álló, a világirodalom klasszikusaitól, legtöbbször Shakespeare-től választott mottók sora, amelyek rendre előrevetítik a cselekmény fordulatait. (A világirodalom klasszikusai szó szerint is visszaköszönnek a Cooper-recepcióban: George Sandtől Melville-en, Balzacon és Joseph Conradon át egészen D. H. Lawrence-ig méltatták a regény erényeit, amit ugyancsak nehéz volna elhinni, ha csupán ifjúsági, gyermekkorunkban izgalmas, de egyszerű kalandregénynek érzett könyvként gondolnánk a műre.)
Az utolsó mohikán ebben a teljes formájában egy grandiózus, pompás, romantikus nagyregény, ahol a jók közül mindenki makulátlan úriember, a rosszak a velejükig gonoszak, a tájak szépsége lenyűgöző, a csaták éppen olyanok, amilyennek a romantikus csataábrázolásoknak lenniük kell (még akkor is, ha dúskálnak a naturalista, vérben fürdő részletekben, amelyek meglepő módon benne maradtak az ifjúsági verzióban, egészen az anyjától elragadott és egy sziklaszirten megölt csecsemő soha el nem feledhető képéig). A szereplők igen kimunkáltak, de meglehetősen egysíkúak, mindenki ünnepélyesen, terjengősen és a szónoklatok szabályait betartva beszél, sőt szólal meg vagy egyenesen fel időről időre, a hölgyek bátrak és szinte emberfeletti módon nemesek, az indiánok pedig aszerint oszlanak jókra és rosszakra, hogy segítik-e vagy sem hőseink útját, lelkesen gyilkolják egymást a szembenálló francia és angol csapatokhoz való tartozás szerint, és – mint néprajzi tanulmányaimból emlékszem – könnyen áldozatai lesznek a nemzetkarakterológiai tipizálásnak: „Te becsületes ember vagy ahhoz képest, hogy indián.”
