Olyan zenét játszanak, amilyet akarnak

A legérdekesebb a Parno Grasztban, hogy ugyan eredetiségük megkérdőjelezhetetlen, gyökereikkel csak tiszta forrásokba kapaszkodnak, de tulajdonképpen nem tradicionális cigányzenét játszanak.

Az ország legtöbbet koncertező örömzenekara, amelynek tagjai a profivá válás kínokkal és kompromisszumokkal teli rögös útján is megőrizték ösztönösségüket és spontaneitásukat, kétségkívül a Parno Graszt, azaz a Fehér Ló. A tíztagú, de vendégekkel-táncosokkal olykor szinte végtelen számúra duzzadó együttes lényegében családi társulás, többségük egy kis szabolcsi faluban, Paszabon él ma is. Nem tudják pontosan, mikor alakultak, és saját bevallásuk szerint koncertjeiknek nincs műsorrendje, a dalok ösztönösen követik egymást, mint a tábortűzi zenéléseknél.

Idén jelent meg az ötödik, Már nem szédülök című lemezük. Szerencsére sikerült megőrizniük azt a játékosságot, spontaneitást, zsigerből-vérből való muzsikálást, ami miatt nagyon sokan szeretjük őket itthon és külföldön egyaránt. A 16 számos album hosszánál és változatosságánál fogva is képes egyetlen CD-ként végigszolgálni akár egy teljes házibulit – csak bírják a népek szuflával!

A Már nem szédülök klasszikus értelemben vett bulizene, tánczene, mulatós zene. Bár mulatós zenének azokat a megélhetési-lakossági dzsuvákat nevezik, amelyekről soha nem fogok írni, de a mulatság-mulatás túl szép szó ahhoz, hogy csak ízléstelenségekre használjuk, így önjelölt nyelvőrként ezennel kezdeményezem, hogy jó zenéket is hívjunk mulatósnak, ne csak hitványakat.

A legérdekesebb a Parno Grasztban, hogy ugyan eredetiségük megkérdőjelezhetetlen, gyökereikkel csak tiszta forrásokba kapaszkodnak, de tulajdonképpen nem tradicionális cigányzenét játszanak, hanem olyat, amilyet akarnak, és ebbe beleférnek ismert dalok feldolgozásai, magyarnépdal-átiratok, saját dalok és koncertfelvétel is.

A hagyomány esetükben nem olyasmi, amit különösebben tanulni kell, aminek szabályrendszerét el kell sajátítani, a hagyomány a közhelyes fordulattal élve a vérükben van, ők meg szabadon élnek vele. Vágtat, vágtat a Fehér Ló, és viszi magával a tamburát, bőgőt, gitárt, harmonikát, kannát, kanalat, cajont, brácsát, cimbalmot meg a sok énekszót, szájbőgőt, csettintgetést, fittyegtetést: egy nagy, világ körüli tábortüzet, ami körül bármikor melegedhetünk.

Ha ilyen zenekar lemezt készít, az egyszeri zenehallgató körülbelül aszerint értékeli az albumot, hogy mennyire hozza vissza a koncertek hangulatát. Ami egyrészt jogos, másrészt életszerűtlen, mert egy koncert hangulatát egy stúdiólemez legföljebb megközelítheti, harmadrészt cserébe a hangok, dallamok, érzelmi árnyalatok ugyanazok, és felvételen jó esetben részletekbe menően lehet is mindegyiket hallani. Szerencsénkre a Parno Graszt hírnevéhez méltón sűrű, sodró, gazdagon hangszerelt, kórusaiban fájdalmasan szép és erős anyagot rögzített a Pannónia Stúdióban, romani és magyar nyelven.

Manapság ritka a spontán örömzene, ha játszói tudnak is zenélni, és nem kottából vagy menedzseri-produceri koncepcióból csinálják, még ritkább. A Parno Graszt hagyományos cigányzenét játszik, cigányzenészhez méltón, szabadon, punkosan, örömből, erőből, húsból. Ezt külföldi koncertjeiken is egyre többen méltányolják. Becsüljük meg őket!

Parno Graszt: Már nem szédülök. Fonó Budai Zeneház, 2019.