Egy roppant idegesítő világmegváltó

Mindig van egy utolsó játék, egy utolsó nagy kaland, és az ember örökre maga mögött hagyja a kamaszkort annak minden naiv álmával, világmegváltó gondolataival, tapasztalatlanságon alapuló tévedéseivel. Észre sem veszi, és egyszer csak felnő, elkezd felnőttként viselkedni, gondolkodni. Nem adja fel az álmait, csak megérti, hogyan működik a világ, hogy az embereket segíteni csak akkor lehet, ha abból indulunk ki, hogy mit szeretnének, nem pedig abból, hogy mit gondolunk mi arról, miként kellene élniük, mi lenne nekik jó. Ez a tanulsága a debreceni Csokonai Színház Don Quijote — Az utolsó álom című színdarabjának.

A főhős kicsit sem hajlandó a párbeszédre, csak a saját életidegen ideológiáját hajtogatja Fotó: Czeglédi Zsolt Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Ilja Bocsarnikovsz úgy rendezte meg a színdarabot, mintha egy kamaszokból álló társulat játszaná, de amit látunk, mégis nélkülözi az ilyen előadások esetlenségét. Díszlet szinte nincs is a színpadon, viszont a színes csomagolópapírral bevont falak egy gyermek házilag elkészített játszódobozát idézik, amelyben el szokták játszani a kölykök azokat a dolgokat, amik velük történnek vagy amit nagyon szeretnének megkapni az élettől. A jelmezek feketék vagy fehérek, ahogy a színdarab főszereplője, Don Quijote is feketén és fehéren látja a világot. Néha megjelenik a vörös szín is, de akkor mindig valami baj van vagy baj lesz, a vörös nem Don Quijote színe. A bús képű lovag apró, fából készült játéklova is vörös, ám a kalandok is csak a bajt hozzák rá, konkrétan minden alkalommal elverik őt.

A Don Quijotét megformáló Mercs János egy naiv álmodozó figurát alakít, aki a lovagregények értékrendszere alapján képzeli el a világot, amiről viszont konkrétan nem tud semmit. Bár temérdek könyvet olvasott, és a színdarab szép nyitóképe alapján – a színpadon fekvő könyvek tömegét lapozza a szél – azt gondolnánk, hogy az irodalom, a műveltség hős lovagját látjuk majd hamarosan, Mercs János nagyon gyorsan szembesít azzal, ahogy persze Cervantes regényéből is tudjuk, hogy komoly irodalmi műveltség nem áll főhősünk mögött.

Mercs olyan Don Quijotét állít a néző elé, aki egy idő után kifejezetten idegesítő, mert egy kicsit sem hajlandó az értelmes párbeszédre, senkire és semmire nem figyel, csak a saját gondolatait, naiv világmegváltó és életidegen ideológiáját hajtogatja, szépen megidézve korunk hős világmegváltó idealistáit. A nem túl rövid, ám szórakoztató előadás közben a nézőben egyre erősebb lesz a gondolat, hogy azok az idealisták, akiket ma is jól ismerünk már, kamaszlelkűek. Ahogy a bús képű lovag is, akinek a fő baja, hogy egy kicsit sem képes élvezni az életet, munkamániás világmegváltó, aki egy pillanatra sem képes látni a világot a maga sokszínűségében. Ezért is bús képű, ma úgy mondanánk, hogy depressziós.

A főhős kicsit sem hajlandó a párbeszédre, csak a saját életidegen ideológiáját hajtogatja
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Az alkotók Bulgakov színpadra átírt szövege alapján dolgoztak, ami még közelebb hozta Don Quijote figuráját mai világunk kérdéseihez, bár teljesen aktuális felhangok nincsenek a darabban. És ez nem is baj, mert az élettől teljesen idegen, azt élvezni képtelen, monomániás őrületébe bezárkózó világmegváltó figura az ókortól napjainkig különböző változatokban jelen van az irodalomban. Don Quijote hű társát, Sancho Panzát Rózsa László egy olyan racionális figurává alakítja, aki szívesen belemegy minden játékba, igazából még ő se volt hajlandó felnőni, megrekedt a kamaszkor és a felnőttkor között, kirakja hát ő is a játékdobozba hű fegyverhordozó figuráját, játék szamarat is kerít hozzá, és ha kell, még a jóságos uralkodót is eljátssza, egészen addig, míg meg nem unja az egészet. Dulcinea viszont, akit Wessely Zsófia ­légies, néma balett-táncos lányként jelenít meg a színpadon, a darab szerint egyáltalán nem létezik. Fontos tanulság ez a kamasz közönségnek, mert a mai kor is hajlamos arra a reklámok szép, színes és hazug világa révén, hogy valamiféle ideális nőképpel tömje tele a fiatalok fejét, amelyet aztán életük végéig kereshetnek, de soha nem fognak megtalálni, mert nem létezik.

Ahogy a színdarab elején, úgy a végén is megjelenik Hamlet dán királyfi, aki, mint tudjuk, csak imitálja az őrületet, Don Quijote pedig szétszaggatja játékdoboza falát, lenyugszik. Vége ugyanis az utolsó nagy előadásnak. Mindenki menjen a dolgára, nincs itt tovább semmi látnivaló!