Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
Az alkotók Bulgakov színpadra átírt szövege alapján dolgoztak, ami még közelebb hozta Don Quijote figuráját mai világunk kérdéseihez, bár teljesen aktuális felhangok nincsenek a darabban. És ez nem is baj, mert az élettől teljesen idegen, azt élvezni képtelen, monomániás őrületébe bezárkózó világmegváltó figura az ókortól napjainkig különböző változatokban jelen van az irodalomban. Don Quijote hű társát, Sancho Panzát Rózsa László egy olyan racionális figurává alakítja, aki szívesen belemegy minden játékba, igazából még ő se volt hajlandó felnőni, megrekedt a kamaszkor és a felnőttkor között, kirakja hát ő is a játékdobozba hű fegyverhordozó figuráját, játék szamarat is kerít hozzá, és ha kell, még a jóságos uralkodót is eljátssza, egészen addig, míg meg nem unja az egészet. Dulcinea viszont, akit Wessely Zsófia légies, néma balett-táncos lányként jelenít meg a színpadon, a darab szerint egyáltalán nem létezik. Fontos tanulság ez a kamasz közönségnek, mert a mai kor is hajlamos arra a reklámok szép, színes és hazug világa révén, hogy valamiféle ideális nőképpel tömje tele a fiatalok fejét, amelyet aztán életük végéig kereshetnek, de soha nem fognak megtalálni, mert nem létezik.
Ahogy a színdarab elején, úgy a végén is megjelenik Hamlet dán királyfi, aki, mint tudjuk, csak imitálja az őrületet, Don Quijote pedig szétszaggatja játékdoboza falát, lenyugszik. Vége ugyanis az utolsó nagy előadásnak. Mindenki menjen a dolgára, nincs itt tovább semmi látnivaló!
