Ilja Bocsarnikovsz úgy rendezte meg a színdarabot, mintha egy kamaszokból álló társulat játszaná, de amit látunk, mégis nélkülözi az ilyen előadások esetlenségét. Díszlet szinte nincs is a színpadon, viszont a színes csomagolópapírral bevont falak egy gyermek házilag elkészített játszódobozát idézik, amelyben el szokták játszani a kölykök azokat a dolgokat, amik velük történnek vagy amit nagyon szeretnének megkapni az élettől. A jelmezek feketék vagy fehérek, ahogy a színdarab főszereplője, Don Quijote is feketén és fehéren látja a világot. Néha megjelenik a vörös szín is, de akkor mindig valami baj van vagy baj lesz, a vörös nem Don Quijote színe. A bús képű lovag apró, fából készült játéklova is vörös, ám a kalandok is csak a bajt hozzák rá, konkrétan minden alkalommal elverik őt.
A Don Quijotét megformáló Mercs János egy naiv álmodozó figurát alakít, aki a lovagregények értékrendszere alapján képzeli el a világot, amiről viszont konkrétan nem tud semmit. Bár temérdek könyvet olvasott, és a színdarab szép nyitóképe alapján – a színpadon fekvő könyvek tömegét lapozza a szél – azt gondolnánk, hogy az irodalom, a műveltség hős lovagját látjuk majd hamarosan, Mercs János nagyon gyorsan szembesít azzal, ahogy persze Cervantes regényéből is tudjuk, hogy komoly irodalmi műveltség nem áll főhősünk mögött.
Mercs olyan Don Quijotét állít a néző elé, aki egy idő után kifejezetten idegesítő, mert egy kicsit sem hajlandó az értelmes párbeszédre, senkire és semmire nem figyel, csak a saját gondolatait, naiv világmegváltó és életidegen ideológiáját hajtogatja, szépen megidézve korunk hős világmegváltó idealistáit. A nem túl rövid, ám szórakoztató előadás közben a nézőben egyre erősebb lesz a gondolat, hogy azok az idealisták, akiket ma is jól ismerünk már, kamaszlelkűek. Ahogy a bús képű lovag is, akinek a fő baja, hogy egy kicsit sem képes élvezni az életet, munkamániás világmegváltó, aki egy pillanatra sem képes látni a világot a maga sokszínűségében. Ezért is bús képű, ma úgy mondanánk, hogy depressziós.
