Ritka élmény, amikor az ember biztosra megy az irodalomban: ugyanannak a szerzőnek két könyve lehet egymástól a végletekig különböző (akár abból a szempontból is, hogy az egyik jó, a másik rossz), ha pedig hasonlítanak, akkor az a baj: na tessék, megint ugyanazt írja (ezt a kritikusok rendre fel is róják a szerzőknek). Aki viszont olvasta Hász Róbert Szegeden élő prózaírónak, a Tiszatáj irodalmi folyóirat főszerkesztőjének tavalyi regényét (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja), tudhatja, mire számíthat A Fábián Marcell és a táncoló halál regénnyel kapcsolatban, és ez a nyugodt bizonyosság oda tér vissza, ahonnan származik: a nagyszerű, izgalmas, mégis tökéletesen irodalmi krimibe, amelyet a szerző megalkotott.
A kötet cselekménye szintén a XX. század legelején játszódik (1903-ban), és olyan természetességgel fordul elő benne Jókai Mór vagy kap még az előző kötetben betöltöttnél is jóval nagyobb, már-már drámai szerepet maga Gozsdu Elek is, ahogy annak lennie kell egy olyan regényvilágban, amelyik tökéletesen ismeri a korabeli viszonyokat, a mindennapi életet (az olvasó nem győz csodálkozni, mennyire aprólékosan kidolgozva alkotja meg a szerző a tárgyi világot, a társadalmi viszonyokat, melyek a kort jellemzik, persze az örök emberi tényezők megmutatása mellett, amelyek viszont mindig is jellemezték és jellemezni fogják a vágyaik, kívánságaik, dühük, sorsuk és szenvedélyük csapdájában jól, de inkább rosszul boldoguló, útjukat kereső embereket).
A történet szövevényes, de mégis annyira pontosan megrajzolt karakterekkel dolgozik ez a ráérősen haladó irodalmi krimi, hogy mindenkinek elegendő ideje van az arcát megmutatni, egyáltalán: arccá válni, lélegző, élő (olykor persze a műfaj szabályai szerint holt) emberré válni, a teljes előéletéből fakadó motivációs hálót megmutatni – vagy a csodálatos, mégis racionális megsejtésekkel működő Fábián Marcellnek lehetőséget adni, hogy leleplezze, kinyomozza azt. (Ehhez tartozik a nyomozói intuíció és megvilágosodás egyik legszebb leírása is: „A köd sem oszlik föl hirtelen. Ha szél támad, először gomolyogni kezd, néhol megritkul, máshol összesűrűsödik, egy pillanatra feltárja, amit akar, majd újra elrejti. Marcell fejében ugyanez zajlott le. A köd, ami ott gomolygott benne, elfedve a korábban hallottakat és látottakat, egy villanásnyira bepillantást engedett a közelmúlt emlékeibe, még az egész haszontalanokba is. De éppen erre volt szükség, s ennyi elég volt ahhoz, hogy az egyikbe belekapaszkodjon, és előrántsa a világosságra.”)
