Izgalmas, szövevényes irodalmi krimi a századfordulós Magyarországon

Hász Róbert új regényének cselekménye lebilincseli az olvasókat: a Fábián Marcell és a táncoló halál című könyv egy nagyszerű, izgalmas, mégis tökéletes irodalmi krimi.

Ritka élmény, amikor az ember biztosra megy az irodalomban: ugyanannak a szerzőnek két könyve lehet egymástól a végletekig különböző (akár abból a szempontból is, hogy az egyik jó, a másik rossz), ha pedig hasonlítanak, akkor az a baj: na tessék, megint ugyanazt írja (ezt a kritikusok rendre fel is róják a szerzőknek). Aki viszont olvasta Hász Róbert Szegeden élő prózaírónak, a Tiszatáj irodalmi folyóirat főszerkesztőjének tavalyi regényét (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja), tudhatja, mire számíthat A Fábián Marcell és a táncoló halál regénnyel kapcsolatban, és ez a nyugodt bizonyosság oda tér vissza, ahonnan származik: a nagyszerű, izgalmas, mégis tökéletesen irodalmi krimibe, amelyet a szerző megalkotott.

A kötet cselekménye szintén a XX. század legelején játszódik (1903-ban), és olyan természetességgel fordul elő benne Jókai Mór vagy kap még az előző kötetben betöltöttnél is jóval nagyobb, már-már drámai szerepet maga Gozsdu Elek is, ahogy annak lennie kell egy olyan regényvilágban, amelyik tökéletesen ismeri a korabeli viszonyokat, a mindennapi életet (az olvasó nem győz csodálkozni, mennyire aprólékosan kidolgozva alkotja meg a szerző a tárgyi világot, a társadalmi viszonyokat, melyek a kort jellemzik, persze az örök emberi tényezők megmutatása mellett, amelyek viszont mindig is jellemezték és jellemezni fogják a vágyaik, kívánságaik, dühük, sorsuk és szenvedélyük csapdájában jól, de inkább rosszul boldoguló, útjukat kereső embereket).

A történet szövevényes, de mégis annyira pontosan megrajzolt karakterekkel dolgozik ez a ráérősen haladó irodalmi krimi, hogy mindenkinek elegendő ideje van az arcát megmutatni, egyáltalán: arccá válni, lélegző, élő (olykor persze a műfaj szabályai szerint holt) emberré válni, a teljes előéletéből fakadó motivációs hálót megmutatni – vagy a csodálatos, mégis racionális megsejtésekkel működő Fábián Marcellnek lehetőséget adni, hogy leleplezze, kinyomozza azt. (Ehhez tartozik a nyomozói intuíció és megvilágosodás egyik legszebb leírása is: „A köd sem oszlik föl hirtelen. Ha szél támad, először gomolyogni kezd, néhol megritkul, máshol összesűrűsödik, egy pillanatra feltárja, amit akar, majd újra elrejti. Marcell fejében ugyanez zajlott le. A köd, ami ott gomolygott benne, elfedve a korábban hallottakat és látottakat, egy villanásnyira bepillantást engedett a közelmúlt emlékeibe, még az egész haszontalanokba is. De éppen erre volt szükség, s ennyi elég volt ahhoz, hogy az egyikbe belekapaszkodjon, és előrántsa a világosságra.”)

Külön említést érdemel az a szakmai alázat és emberi szerénység, amely árad ezekből a regényekből: a tökéletesen megalkotott világot a szerző a saját (tudniillik a teremtett világ) törvényei szerint írja tovább, szorgalommal, professzionálisan, izgalmasan és magas irodalmi nyelven, és soha egy pillanatra sem enged a kísértésnek, hogy valami posztmodern csavarral, összekacsintással jelezze az olvasónak, hogy ő kívül áll, ő viszonyul; és mégis a szabadjára engedett fegyelem és a belső regényvilág immanenciája megteremti azokat a fordulatokat, amelyek a legvérmesebb elvárásokkal közeledő olvasót is lebilincselik: hogy például ismét Jókaira vagy Gozsdu Elekre utaljak itt.

Nagyon régen tudtam ennyire tiszta szívvel ajánlani regényt, mint Hász Róbert új könyvét, és ha jól látom, egész kis rajongótábora van már Fábián Marcellnek meg a köréje rajzolt századfordulós vidéki Magyarországot megmutató világnak, ami remélhetőleg arra indítja a szerzőt, hogy trilógiává bővítse az eddig megjelent, önmagában is tökéletesen élvezetes két könyvet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019.