Az ausztráliai magyarok igyekeznek maradandót alkotni

Veszélyben vannak-e az ausztrál magyar közösségek a bozóttüzek miatt? Miért annyira eleven náluk 1956 emléke és mennyi esélye van egy ottani diaszpórabeli fiatalnak magyarnak maradni? Kenyeres Oszkárral, a Hazajáró szerkesztőjével, szereplőjével és Moys Zoltánnal, a műsor író-rendezőjével a szombaton este hatkor az M5 csatornán debütáló új évadukról beszélgettünk, amelyben az ausztráliai magyar diaszpóra mindennapjaiba tekinthetünk bele.

Moys Zoltán (középen balról) és Kenyeres Oszkár (középen jobbról) az Uluru sziklatömbje előtt Forrás: Hazajáró

– Ausztrália éppen porig ég. Önök ott jártak tavaly ősszel. Voltak azokon a területeken is, amelyek most az egész világ szeme láttára pusztulnak el?

Kenyeres Oszkár: A bozóttüzek leginkább Új-Dél-Wales és Victoria államok területeit érintik, amely vidékeken mi is jártunk és forgattunk. Az elmúlt évek tüzeinek nyomaival is sok helyütt találkoztunk, és már őszi ott-tartózkodásunk idején, a „bozóttűzszezon” kezdetén is sok tűzoltó helikoptert láttunk oltani indulni. Ugyanakkor már ősszel is voltak olyan jelek, hangok, hogy nagyon nehéz nyár elé néz Ausztrália. Szörnyű nézni a híradásokat, és látni, milyen pusztítást végeznek a bozóttüzek, főleg az élővilágban. És szörnyű látni a füstbe borult Sydney-t, Canberrát, Bermaguit, Edent és a többi helyszínt, amely bennünket még kék éggel és a késő tavasz zsongásával fogadott.

– A kinti magyar közösségeket ez veszélyezteti?

K. O.: A magyar közösségek főleg a városokban élnek, amelyeket nem fenyeget a tűz, csak annak mellékhatása, a légszennyezettség. Persze sok magyar él vidéken is, közel a tűzhöz és az erdőkhöz. Ilyen például Péterffy Kund sydney-i református lelkész, aki a Kék-hegységben lakik a családjával, és akivel összebarátkoztunk a forgatás során, hisz együtt jártuk be az ottani hegyeket. Vele gyakran beszélünk, egyelőre ők nincsenek veszélyben, de már összecsomagoltak vészhelyzet esetére.

Moys Zoltán: A minap kaptunk egy szomorú képet az egyik meghívónktól, Fráter Olivér sydney-i konzultól, amelyen lángolnak a Kék-hegység erdői, amit vele és Péterffy Kunddal látogattunk meg.

K. O.: Egyébként a bozóttüzek Ausztráliában ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint idehaza a bennünket érintő természeti katasztrófák. Nekünk nem úgy meséltek róla, mint az apokalipszisről, ugyanakkor az idei tűzvész sok mindent megváltoztathat.

– Magyar szemmel mennyire tűnik terra incognitának Ausztrália? Milyen magyar vonatkozásokat, emlékeket találtak ott?

K. O.: A tömegturizmus kibontakozásának évtizedeiben már a Dél Keresztje alatti földrész sem elérhetetlen úti cél, sőt mondhatni Ausztrália sok szempontból a jövő kontinense. Az itteni metropoliszok még szinte most érnek felnőttkorba, de a legkésőbb nagyvárossá váló Perth mintha még mindig csak „cseperedne”. A bevándorláspolitika alapelve sokáig a „fehér Ausztrália” volt, az 1970-es évektől már kénytelenek voltak lazítani a szigorú szabályokon, ma a bevándorlás a társadalom és a gazdaság szükségleteihez van igazítva. Magyarul, akire szüksége van Ausztráliának, az könnyen megkapja az állampolgárságot, akire nincs, annak egy bizonyos türelmi időszakban be kell bizonyítania, hogy Ausztráliának igenis szüksége van rá.

Moys Zoltán (középen balról) és Kenyeres Oszkár (középen jobbról) az Uluru sziklatömbje előtt
Fotó: Hazajáró

– A magyarokra szükség volt?

K. O.: Az első magyarok még a XIX. század második felében jöttek; volt, akit Ferenc József bosszúja üldözött ide, volt, akit az aranyláz hozott. A második világháború után már egy komolyabb létszámú kontingens szelte át két hónapos hajóúttal a világot, hogy Ausztráliában kezdjen új életet. A bolsevizmus bosszúja 1956-ban majd tízezer magyart sodort ide, akiknek már megágyaztak az 1945-ben érkezettek szorgalmáról szerzett benyomások. A későbbi évtizedekben több politikai és gazdasági hullámban újabb magyarok érkeztek, és napjainkban is érkeznek még jóléti bevándorlók. Minden hullám hozzátett valamit Ausztráliához, gazdagította annak multikulturális társadalmát, ezért természetesen sok magyar vonatkozással, emlékkel találkozni odakint.

M. Z.: Ahogy szoktuk emlegetni, mi akár a világ végére is készek vagyunk elmenni magyar emlékeket vagy közösségeket felkutatni. Mivel a távoli ausztráliai magyar diaszpóra – akárcsak maga az ország – viszonylag fiatal, ezért nincs tele régi magyar emlékekkel. Viszont azt ott is megtapasztaltuk, hogy ahol magyarok élnek, ott igyekeznek nemcsak szellemi és lelki téren gyarapodni, közösséget teremteni, de épített örökséget, maradandó nyomot is próbálnak maguk után hagyni. Nagy élmény volt a magyar közösségi tereket, templomokat látni, de megannyi világháborús, 1956-os emlékmű is jelzi, az ott élők nem engedik el gyökereiket. A pálosok Mária-völgyében a Boldog Özséb-kápolnában imádkozni, vagy a melbourne-i olimpiai parkban Puskás Öcsi szobrát lencsevégre kapni nagy élmény volt. De érdekes, hogy a világ legnagyobb merinójuh-szobrát is egy magyar állította fel, Goulnburnben. És ne feledjük, amíg a „nyugati jóléti” világban, az Istent az Én-re cserélő eltorzult lelkületű társadalmakban templomokat rombolnak, addig a brisbane-i magyar reformátusok példát mutattak hitből és magyarságól, amikor új templomot építettek, jelezve, hogy magyar és keresztyén jövőben gondolkoznak.

– Merre jártak és milyen benyomásokat szereztek az ottani közösségeket megismerve?

M. Z.: Két okból mentünk. Egyrészt, hogy elvigyük nekik a kényszerből otthon hagyott óhaza mesés tájait, másrészt hogy rendhagyó Hazajáró-epizódok forgatásával mutassuk be az otthon maradottaknak, hogyan küzd a magyar diaszpóra a XXI. századi kihívások közepette a megmaradásért.

K. O.: Minden nagyváros magyar közösségét felkerestük, tartottunk közönségtalálkozókat és forgattunk is sorrendben Adelaide, Gold Coast, Brisbane, Sydney, Melbourne és Perth városában. Meglátogattuk a legjelentősebb magyar közösségeket, dokumentáltuk a magyar értékeket. Mindeközben nem mulasztottuk el újra és újra megköszönni azt a munkát, amelyet az ausztrál diaszpóra végzett azokban az évtizedekben, amikor odahaza a bolsevik diktatúra tombolt, és tűzzel-vassal irtotta a nemzeti gondolatot. Ezek az évtizedek voltak azok, amikor Trianon és 1956 emlékezete, a nemzet lelke – többek között – itt élt tovább. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, ha kijelentjük: kérdéses az ausztráliai magyar diaszpóra távoli jövője. Az asszimiláció itt is természetes folyamat, hisz Ausztrália mint olvasztótégely eleve elvárja állampolgáraitól azt, hogy ausztrálok (is) legyenek. Mindezek ellenére nagyon pozitív benyomásaink vannak, a magyar diaszpóra erős lábakon áll, Melbourne-ben kétévente Hungarofest néven több ezer fős fesztivált szervez. Az a garancia a megmaradásra, hogy a gazdag magyar kultúrát ne csak szűk körben éljük meg, hanem a többségi nemzettel is megosszuk, azt is gazdagítsuk vele.

M. Z.: Nekem az a személyes benyomásom, hogy a diaszpórában is nagyjából úgy állunk, ahogy idehaza. Vannak, akiknek fontos a hit, a nemzeti hovatartozás, mások – főleg az újonnan, elsősorban gazdasági okokból érkezők – hamar beolvadnak a fogyasztói társadalom tömegébe. Talán annyi a különbség, hogy odakint az ’56-osok öröksége talán még erősebb, hisz rengetegen kényszerültek oda menekülni a megtorlás elől, és a kádári gulyáskommunista szellem sem hatott rájuk, így sokszor tisztábban, egyszerűbben, tabuk nélkül látják és beszélnek legújabb kori történelmünkről. Nagyon hálásak vagyunk a fogadtatásért, sose feledjük az öleléseket, a könnyeket, a biztató szavakat, amelyekkel mindenhol vártak. Ezeket az élményeket, közösségeket és a természeti értékeket mind bemutatjuk januártól az M5-ön az új Hazajáró-epizódjainkban.

A brisbane-i reformátusok nemrég templomot építettek
Fotó: Hazajáró

– Találkoztak olyan fiatalokkal, akiknek fontos volt a magyarságuk?

K. O.: Az itt született, második generációs magyarok jó része megtanult magyarul, de az idegen környezetben fél lábbal már ausztrálok. Ők hébe-hóba eljárogatnak még a magyar rendezvényekre, klubokba, de ott már csak passzív szemlélődők, nem szerveznek, mögöttük már nem jön utánpótlás. Azok a magyarok, akik a 2000-es években jöttek, leginkább rokonokhoz érkeztek, esetleg kalandvágyból vagy a még jobb élet reményében utazták át a világot. Jó részüknek odahaza sem volt anyagi gondja, másként nem tudtak volna itt új életet kezdeni. Ők azok, akik vissza sem néznek, és akik odahaza sem tartották számon, hogy melyik nemzethez tartoznak. Láttunk ilyet is, de szerencsére sok olyan, a magyar közösség iránt elkötelezett fiatalt is, aki igen agilisan vette kezébe a kezdeményezést. Öröm látni, ahogyan az Australian Open idején összegyűlnek honfitársaink, hogy közösen biztassák Babos Tímeát és Fucsovics Mártont!

M. Z.: Ahogy az elszakított területeken, úgy a diaszpórában is létkérdés a fiatalok bevonása a magyar közösségi életbe, hogy legyenek, akik tovább éltetik a lángot. Ez nagy kihívás, főleg az idősebb nemzedéknek nem könnyű megszólítani a „régi-új” anyagelvű korszellem által megfertőződött fiatalokat. De rengeteg jó példát láttunk. Sok száz gyerek ropta a néptáncot szinte mindegyik nagyvárosban, és nagy szerepe van a hét végi magyar iskoláknak és a cserkészetnek is az anyanyelv megtartásában. A Kőrösi Csoma-program fiataljaival is találkoztunk, akik sikeresen szólították meg és vonták be a közösségi életbe a már kint született fiatalokat.

– A Kárpátokban meg egyéb helyeken kerültek már veszélyes helyzetbe. Előfordult ez a déli féltekei „vadnyugaton”?

K. O.: Már jó előre riogattak bennünket pókokkal, cápákkal, medúzákkal, mérges kígyókkal, de egyikhez sem volt szerencsénk, pedig sok helyütt kerestük a találkozást, már csak a kamera kedvéért is. A legnagyobb próbatételt az Outback, az úgynevezett „halott közép” éghajlata jelentette számunkra. A klímás lakóbuszból kilépve jócskán a komfortzónán túlra lehetett kerülni, főleg ha túrázni indul az ember. Nem véletlen, hogy a turistautak 36 Celsius-fok felett le vannak zárva. Ez nem feltétlenül a hőség miatt, sokkal inkább a száraz levegő miatt van. Amennyiben valaki bírja az extrém meleget és szárazságot, még ott vannak a legyek is, amelyek igencsak meg tudják keseríteni az életet. De a lakóbusz sem jelent felhőtlen utazást; sokszor voltunk kénytelenek éjszaka vezetni a sivatagban, ahol se térerő, se objektum nem akadt az utunkba kilométerek százain át, viszont szinte kilométerenként ugrottak kenguruk a kocsi elé, és előfordultak néha az úton kószáló lovak, tevék, tehenek és juhok is.

– Az év végén zárták a 8. évadukat a Számvetés 10. című epizóddal, amelyben bemutatták, hogy lett a turisztikai műsorból egy Kárpát-medencei honismereti mozgalom. Mivel készülnek még a jövőben?

M. Z.: A műsor továbbra is kéthetente szombaton látható az M5 csatornán, de szeretnénk, ha 2020-tól a Duna Televízió is újra műsorára tűzné, hogy a legérintettebb nézőinkhez is eljussanak a Kárpát-medence tájait bemutató epizódjaink. Annak is örülünk, hogy a műsorból kinőtt Hazajáró Egylet olyan mozgalommá terebélyesedett, amely nemcsak virtuálisan, de a valóságban is képes kimozdítani az embereket a Kárpát-medence varázslatos vidékeire. Szeretnénk Trianon évfordulójára is csattanós választ adni. Ne feledjük, a hazánk megsemmisítésére kiforralt terv kudarcot vallott, még mindig a magyarság a Kárpát-medence többségi nemzete, nemcsak számban, de kultúrában és gazdaságban is vezető szerepünk van ősi földünkön. Az egylet építésével, az elszakított területekre szervezett túráinkkal és programjainkkal szeretnénk tovább erősíteni a köteléket magyar és magyar között, hogy új impulzusokkal pezsdítsük fel a mesterségesen elhalasztani kívánt vérkeringést. Továbbra is várjuk sorainkba azokat, akik szeretnék megismerni a Kárpátok természeti csodáit, épített, történelmi örökségét, magyar közösségeit, közben pedig a honismeret és a turizmus eszközeivel hatékonyan küzdeni a történelmi haza újraegyesítéséért.