Bolyongás apokaliptikus vidéken

Cormac McCarthy 1968-ban írt második regényének (amely csak 2019-ben jelent meg magyarul) fülszövege ritka erős és figyelemfelkeltő olvasmány – pár sorral képes annyira berántani a könyvbe az olvasót, hogy szinte bizonyosan beszerzi a könyvet: „Rinthy Holme a báty­ja, Culla gyermekével terhes. Amikor a kisfiú megszületik, Culla kiviszi az erdőbe, ahol sorsára hagyja, húgának pedig azt hazudja, a csecsemő túl csenevész volt, ezért meghalt. Rinthy nem hisz neki, és gyermeke keresésére indul. Culla a nyomába ered, és egymástól elszakadva bolyonganak az apokaliptikus vidéken, ahol újra és újra három ijesztő idegen kerül az útjukba…”

Kegyetlen és hideg világ ez, ahol – afféle megtévesztésből – a két kóborló főszereplővel szembejövő emberek sokáig meglepően kedvesek, aztán meglepően kegyetlenek: de az olvasó ezt a találkozások pillanataiban soha nem tudhatja előre. Ez a világ nem az az Amerika, amelyet ismerünk vagy ismerni vélünk: ez a világ Erskine Caldwell Tobacco Roadjának a világa, vagy – mivel aligha szorul rá a szerző, hogy máshoz hasonlítsuk – Cormac McCarthy bármelyik másik könyvének a világa.

Félelmetes, üres, szegény, kegyetlen, kietlen, tárgyilagos és szenvtelen hangú, a legalapvetőbb „emberinek” nevezett vagy remélt tulajdonságokat is nélkülözni kénytelen ez a világ: „Ottan ki lakik? Mostan épp senki se. Azelőtt egy prémvadász lakott ottan, de megmarta a kígyó, és meghalt. Már azelőtt is marták meg, és túlélte. De ez a nyakát kapta el. Amikor rátaláltak, térdelt, mint aki imádkozni készül. Merev volt, mint a szálfa. Nyolc éve lehetett. […] Rókáknak tett ki mérget. Azt mondták, minden csontját el kellett törni, hogy bele tudják fektetni a koporsóba. A halottkém egy hatfontos kalapáccsal ment hozzája.”

Ugyanakkor – szintén nem meglepő módon azoknak, akik ismerik a szerző további könyveit – egyik pillanatról a másikra hihetetlen irodalmi magasságokba csap fel a szöveg: „Nagyon régi kunyhó volt, plafonja alig magasabban a fejénél, a durva gerendákból ködös és végtelen sötétség szivárgott, a rácsozatot ugyanilyen színű pókhálók fedték. A padló megvetemedett, a falak mintha imbolyogtak volna, és nem látott sehol se vízszintest, se függőlegest. Apró ablakot vágtak ferdén a fal gerendáiba, szárnyai bőrszíjon függtek. Ez meg a gerendák közt be nem tömött nyílások engedték be a szobába a gyérülő fényt, és a huzat a folyóvíz állandó hűvösével járta át a helyiséget.”

A két főszereplőn kívül senki másnak a motivációiról nem tudunk meg semmit, csak azt látjuk, amit ők – vagy amit csinálnak –; ezekről a motivációkról minden bizonnyal nem lehet (és nem is kell) beszélni. Így van jól és így van eleve elrendelve minden ebben a világban, és az olvasó dermedten és döbbenten ül a megírtság nagyszerűségét látva. Nem egy viccelődős szilveszteri, se nem egy boldog újévi olvasmány, de kötelező darab.

Cormac McCarthy: Odakint a sötétség. Fordította Greskovits Endre. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019.