Bosszú és ördögi közöny vezérelte hazánk sírásóit

Ha egy magyar ember meghallja azt a szót, hogy Trianon, akkor fájdalmat érez. A sebek persze száz év alatt begyógyulnak, a hegek száz év alatt eltűnnek, de a sérülés nyoma örökké megmarad, látható, ha ránézünk a térképre, és fáj ott legbelül. A régi öregek azt mondták, ha fáj a lélek, akkor beszélni kell róla. A fájdalomról.

Tetemrehívás. Sághy Tamás Tisza István gróf miniszterelnök szerepében Fotó: MTI/Vasvári Tamás

Csakhogy a lélek fájdalmáról igen nehéz beszélni. Kevés a szó rá, nem tanítják az iskolában, hogyan kell. A lélek fájdalmáról egyféleképpen lehet beszélni: őszintén. Ha fél az ember, akkor elhal az őszinte szó is. Ha megszólják az embert az őszinteségéért, azért, mert lelkének fájdalmáról beszél, ha szégyent kell emiatt éreznie, akkor is elhal az őszinte szó. A kommunizmusban féltek az emberek Trianonról beszélni, az elmúlt harminc évben pedig a liberálisok szólták le az embert, szégyenítették meg, ha fel merte hozni Trianont, a lélek fájdalmát. Váratott hát magára az őszinte szó. Száz évet kellett várni, négy emberöltőt. Úgy látszik, most jött el az idő. Őszintén beszélni a lélek fájdalmáról akkor lehet, ha béke van, nyugalom, harmónia, biztonság és építkezés. És ha mindez nemcsak van, hanem el is hiszi az ember, hogy van. Ahhoz pedig idő kell. A székesfehérvári Vörösmarty Színház Trianon című színdarabja a bizonyíték arra, hogy eljött az idő, már lehet, sőt kell is beszélni a lélek fájdalmáról. Mindez persze a fájdalmat soha nem szünteti meg, csak hoz némi enyhülést.

Trianon – A Nemzetközi Törvényszék előtt címmel tavaly adták ki Sárosi István zseniális könyvdrámáját. Az orvos-író szerző évtizedekig dolgozott a könyvén, amelyben a Nemzetközi Törvényszék szakértő jogászai megidézik és vallomásra bírják a béketárgyalás kulcsszereplőit, többek között a brit, a francia és az olasz miniszterelnököt, az Egyesült Államok elnökét, valamint Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia vezető politikusait, de heves viták közepette részletesen elemzik Magyarország évszázadokra visszatekintő történelmi felelősségét is a tragikus végkifejlet kialakulásában. A könyv különlegessége, hogy a titkosítás alól feloldott parlamenti és diplomáciai jegyzőkönyvek, könyvtári és levéltári dokumentumok felhasználásával, objektíven és sokkoló erővel tárja fel a szerző a trianoni tragédia külföldi kulcsszereplőinek kétes szerepét. Leegyszerűsítve: ami szerepel a könyvben, azt ki is mondták, és úgy mondták ki, ahogy le van írva.

Tetemrehívás. Sághy Tamás Tisza István gróf miniszterelnök szerepében
Fotó: MTI/Vasvári Tamás

Szikora János Sárosi István művéből rendezte meg a Vörösmarty Színház Trianon című színdarabját. Seress Zoltán játssza hazánk ügyészét, húsba vágó szigorúsággal, némi hideg közönyt vegyítve a kőkemény mondatai közé. Gáspár Sándor pedig hazánk ügyvédje, aki nemcsak alaposan elmagyarázza észérveit, hiszen ez a darab egyik erőssége, hanem azt is hitelesen adja elő, hogy szíve is hazánkért dobog. A díszlet minimális, a jelmez funkcionális vagy éppen korabeli, de egy pillanatra sem tereli el a figyelmet az elhangzó mondatokról, amelyek közül temérdek igencsak elgondolkodtató. Azok az urak ugyanis, akik úgy döntöttek, hogy míg kevesebb mint húszszázaléknyi német területet csatoltak el, addig hazánk földjének több mint 70 százaléka került idegen hatalmak fennhatósága alá, szét akarták szabdalni hazánkat és meg is tették. A színdarabból kiderül, hogy nem igazán volt mögötte racionális elgondolás, bármiféle nemzetiségi konfliktuskezelés. Bosszú volt mögötte és ördögi közöny.

A színdarab nemcsak felnőtteknek, hanem középiskolás gyerekeknek is való. Illetve nekik leginkább a második felvonás fog majd tetszeni, mert az első nagyon nehezen befogadható. Túl sok benne az adat, az évszám, a lexikális ismeret, amely nem éppen színházba való szöveg. A néző ugyanis hamar elkalandozik, ha ilyen mennyiségű adathalmazt zúdítanak rá. Az ok valószí­nűleg az lehetett, hogy a sok adat megteremti a hitelesség érzését a nézőben, a színházban ugyanis nincs lehetőség lábjegyzetelni pontos forrásokat feltüntetve. A kevesebb mégis több lett volna. A második felvonás azonban hamar feledteti az első nehézkességét, sőt Gáspár Sándor monológja a színdarab végén hetekre ad majd muníciót ahhoz, hogy legyen miről beszélni Trianon kapcsán. Az előadás nemcsak a hazánkat szétszabdalni akaró és szétszakító idegen erőkről szól dokumentarista hitelességgel, hanem a magyar politikai vezetés felelősségét is felveti a történelem során a rossz döntések tükrében. Egészen a mohácsi csata előtti rossz politikai döntésektől a 2004-es népszavazásig, amely bebizonyította, micsoda rombolást végzett a lelkekben az elmúlt negyven év kommunista és a rendszerváltozás utáni liberális időszak. Amikor csak félve vagy szégyenkezve lehetett beszélni Trianonról. Ez az időszak lezárult. Remélhetően örökre.