Bosszú és ördögi közöny vezérelte hazánk sírásóit

Ha egy magyar ember meghallja azt a szót, hogy Trianon, akkor fájdalmat érez. A sebek persze száz év alatt begyógyulnak, a hegek száz év alatt eltűnnek, de a sérülés nyoma örökké megmarad, látható, ha ránézünk a térképre, és fáj ott legbelül. A régi öregek azt mondták, ha fáj a lélek, akkor beszélni kell róla. A fájdalomról.

Tetemrehívás. Sághy Tamás Tisza István gróf miniszterelnök szerepében Fotó: MTI/Vasvári Tamás

Tetemrehívás. Sághy Tamás Tisza István gróf miniszterelnök szerepében
Fotó: MTI/Vasvári Tamás

Szikora János Sárosi István művéből rendezte meg a Vörösmarty Színház Trianon című színdarabját. Seress Zoltán játssza hazánk ügyészét, húsba vágó szigorúsággal, némi hideg közönyt vegyítve a kőkemény mondatai közé. Gáspár Sándor pedig hazánk ügyvédje, aki nemcsak alaposan elmagyarázza észérveit, hiszen ez a darab egyik erőssége, hanem azt is hitelesen adja elő, hogy szíve is hazánkért dobog. A díszlet minimális, a jelmez funkcionális vagy éppen korabeli, de egy pillanatra sem tereli el a figyelmet az elhangzó mondatokról, amelyek közül temérdek igencsak elgondolkodtató. Azok az urak ugyanis, akik úgy döntöttek, hogy míg kevesebb mint húszszázaléknyi német területet csatoltak el, addig hazánk földjének több mint 70 százaléka került idegen hatalmak fennhatósága alá, szét akarták szabdalni hazánkat és meg is tették. A színdarabból kiderül, hogy nem igazán volt mögötte racionális elgondolás, bármiféle nemzetiségi konfliktuskezelés. Bosszú volt mögötte és ördögi közöny.

A színdarab nemcsak felnőtteknek, hanem középiskolás gyerekeknek is való. Illetve nekik leginkább a második felvonás fog majd tetszeni, mert az első nagyon nehezen befogadható. Túl sok benne az adat, az évszám, a lexikális ismeret, amely nem éppen színházba való szöveg. A néző ugyanis hamar elkalandozik, ha ilyen mennyiségű adathalmazt zúdítanak rá. Az ok valószí­nűleg az lehetett, hogy a sok adat megteremti a hitelesség érzését a nézőben, a színházban ugyanis nincs lehetőség lábjegyzetelni pontos forrásokat feltüntetve. A kevesebb mégis több lett volna. A második felvonás azonban hamar feledteti az első nehézkességét, sőt Gáspár Sándor monológja a színdarab végén hetekre ad majd muníciót ahhoz, hogy legyen miről beszélni Trianon kapcsán. Az előadás nemcsak a hazánkat szétszabdalni akaró és szétszakító idegen erőkről szól dokumentarista hitelességgel, hanem a magyar politikai vezetés felelősségét is felveti a történelem során a rossz döntések tükrében. Egészen a mohácsi csata előtti rossz politikai döntésektől a 2004-es népszavazásig, amely bebizonyította, micsoda rombolást végzett a lelkekben az elmúlt negyven év kommunista és a rendszerváltozás utáni liberális időszak. Amikor csak félve vagy szégyenkezve lehetett beszélni Trianonról. Ez az időszak lezárult. Remélhetően örökre.