Labdázni és nevetni apával

A filmben többféleképpen is körbejárják azt a kérdést, hogy van-e még varázslat a világban. Az alkotók egyértelműen állást foglalnak a kérdést illetően.

A testvérpár megpróbálja kideríteni, létezik-e még igazi varázslat Fotó: Fórum Hungary

Labdázni, sétálni, nevetni apával – ilyen vágyakat írnak össze a Pixar legújabb filmjének főszereplői, két tizenéves elf fivér az Előre című animációs kalandfilmben, amelyet Dan Scanlon írt és rendezett. Scanlon a saját magánéletéből merítette az alapszituációt, ő is, akárcsak filmjének főszereplői, nagyon fiatalon veszítette el az édesapját. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Pixar legőszintébb alkotása készült el.

Nem túlzás kijelenteni: ez a film az első pillanattól az utolsóig őszinte. Kicsit sem hivalkodó, ráadásul a főszereplők is úgy viselkednek, mint a hétköznapi emberek, akik családban élnek. A világban, ahol ez a mese játszódik, nincsen már varázslat, legalábbis a többség ezt gondolja. Szerintük azért nincs, mert túl kényelmes lett mindenki. Ahhoz ugyanis, hogy akarjuk a varázslatot az életünkben, ki kell zökkenni a hétköznapi rutinból. Az ünnepnapok például jó alkalmat adnak arra, hogy ebből kizökkenve varázslattal legyen teli a nap.

A testvérpár megpróbálja kideríteni, létezik-e még igazi varázslat
Fotó: Fórum Hungary

Labdázni, sétálni, nevetni apával. Egy elrontott varázslat miatt úgy tűnik, hogy ezekből semmi sem teljesül ebben a mesében, ami pedig arról szól, hogy 24 órára a két kamasz egy varázslat révén visszahozza az apjukat a halálból. Nagyon fontos üzenet egyébként a felnőtteknek, hogy egy gyerek nem arra vágyik a legjobban, hogy az apjával megmássza a Himaláját, bár kétségtelen, hogy az is varázslatos kaland, hanem kis dolgokra.

Együtt töltött időre és együttműködésre, sok játékra, egymásra figyelésre. Ez a mese ráébresztheti a felnőtteket, hogy a gyerekeknek az esetek döntő többségében nem azok a pillanatok a legemlékezetesebbek, legharmonikusabbak, amelyeket annak szán egy felnőtt, hanem egy kis labdajáték, közös viccelődés, céltalan mendegélés, felhőtlen csevegés. És persze a varázslat.

Mert a varázslatot mi, felnőttek visszük be a gyerekek életébe leginkább azzal, hogy használjuk a fantáziánkat. Hogy megtanítjuk őket arra, hogy használják ők is, illetve nem is kell igazán ezt tanítani, elég, ha csak elindítjuk a játékot. Megtanítani a kölyköket nem erre kell, hanem arra, hogy képesek legyenek hinni.

Az animációs film alkotói nemcsak arra törekedtek, hogy egy igényes kivitelezésű, igencsak látványos, izgalmas kalandokkal teli mesefilmmel ajándékozzák meg a gyerekeket, hanem arra is, hogy ne legyenek felszínesek a párbeszédek.

Sőt az Előre egy nagyon érzékeny és mély mesefilm lett, és ez éppen az elhangzó beszélgetéseknek köszönhető. A két főszereplő fiú személyisége pedig kalandról kalandra fejlődik. Az élet legfontosabb dolgairól gondolkoznak, és amit tanulnak, azt sokszor egymástól tanulják meg.

A filmben többféleképpen is körbejárják azt a kérdést, hogy van-e még varázslat a világban. Az alkotók egyértelműen állást foglalnak a kérdést illetően. Szerintük van varázslat. Mindannyiunk életében ott van nap mint nap. A legnagyobb varázslat ugyanis a család. Labdázni, sétálni, nevetni együtt. Mert ez mindennél fontosabb.