A férfilélek képszilánkjai

Huszárik Zoltán 1971-ben rendezte meg a Szindbádot, és ezzel új fejezetet nyitott a magyar és az egyetemes filmtörténetben. Mindjárt tegyük is hozzá, hogy az elismerés úgyanúgy megilleti az operatőrt is, Sára Sándort.

Majmunka (Dajka Margit) az egyetlen nő, aki igazán mély érzelmekkel szereti a főhőst (Latinovits Zoltán) Fotó: Mafilm

Gazember – mondja Majmunka, amikor megérkezik hozzá Szindbád, és igencsak kedvesen köszön neki. Dajka Margit alakítja Majmunkát, ő az egyetlen nő, aki igazán mély érzelmekkel szereti a férfit, és akihez Szindbád időről időre visszatér megpihenni egy keveset. A film temérdek kapcsolat története, Szindbád után epednek a nők. Mégis, a férfi életének drámája az, hogy senkinek nem képes, semelyik nőnek nem tud megnyílni. Ő úgy fogalmaz, hogy soha nem voltak rá kíváncsiak a nők. Ezt egy nőnek mondja, miközben udvarol neki, és arra kéri a lány, hogy hazudjon, csak hazudjon szépeket. Egyébként Szindbád kifakadásához csak annyit fűz hozzá: „Pedig milyen érdekes ember lehet.” De persze ő se nagyon igyekszik, hogy egy kicsit is megismerje. A film tehát egyrészt óda a női szépséghez, másrészt drámája a csacsogó női felszínességnek.

Majmunka (Dajka Margit) az egyetlen nő, aki igazán mély érzelmekkel szereti a főhőst (Latinovits Zoltán)
Fotó: Mafilm

Elsőre azt gondolná az ember, amikor meglátja, hogy Krúdy Gyula szövegei alapján készült a film, hogy ha valamit nem lehet igazán jól megfilmesíteni, akkor azok a Krúdy teljes életművéből vett szövegek. Valószínűleg ezért is döntött úgy Huszárik és Sára, hogy nem filmet, hanem filmkölteményt készítenek. Már a szó is jelzi, hogy itt valami különlegesen érzékeny alkotásról van szó. Miközben halljuk Krúdy mondatait Latinovits Zoltán erősen szuggesztív előadásában, olyan képeket látunk, amelyekre az alkotók szabadon asszociáltak. Sokszor nem azt látjuk, ami történik, hanem azt, amire Szindbád gondol, és képekké formálják azt is, amit Szindbád érez. Ez adja a film különlegességét. De nemcsak az asszociációs montázs költői­vé formálása formabontó, ahogyan az egész film alatt folyamatosan látjuk Szindbád bevillanó gondolatait, nemcsak a film egyedi időkezelése friss és rendhagyó a hetvenes évek elején, hanem a kameramozgás is izgalmas. Jó példa erre, amikor egy mulatóban nagyon közelről láthatjuk a táncoló párokat egészen a kép széteséséig. A Vágó Nelly által tervezett jelmezek pedig stílusukkal és színvilágukkal Iványi Grünwald Béla, Csók István vagy a nagybányai festők közül Ferenczy Károly, Thorma János festményeinek színeit idézik meg a filmben. Ráadásul Huszárik és Sára minden érzékszervünkre hatással van, nemcsak látjuk és halljuk a művet, hanem az ízeket és a szagokat is érezzük, annyira plasztikus az ábrázolásmód. Amikor látjuk Szindbádot ebédelni, nemcsak egy fontos életfilozófiai gondolatmenetet látunk arról, hogyha már ilyen rövid az élet, akkor mindennek, ami fontos – és az evés az egyik legfontosabb dolog a világon! – meg kell adni a módját, hanem azt is megtanulhatjuk, hogy törekedni kell a minőségre. A minőségi életre. Amikor Vendelin, a pincér előhozakodik azzal, hogy akkor most már itt az ideje a velős csont tálalásának, Latinovits egyrészt csak annyit mond, hogy „valóban”, ami aztán egy nemzedéknek az egyik legfontosabb idézetévé vált, és azt is kívülről fújta mindenki, hogy „kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert a zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas”. Mindezt persze mindenki el tudta mondani Latinovits hanglejtésében is. Ahogy azt is csak Latinovits hangján volt érdekes felidézni, hogy „gazdag ember lehet a korcsmárosod”.

– Miért, nagyságos uram? – kérdezi Vendelin. – Mert bőven méri a habot – válaszol Szindbád minden idők legszebb magyar filmjében, amelyben annyira sok a női mosoly, hogy a koronavírustól megsebzett lelkünket is felderíti, ha újranézzük a neten.