Elmélkedés a nő és a virágok kapcsolatáról

Később a nő és a virágok kapcsolatáról is ír. Szépeket. Egészen addig, míg el nem jut oda a gondolatmenetében, hogy tévedés azt gondolni, „a nő és a virág rokon”. Úgy folytatja, hogy „a merő önzésből fakadó rossz mindig megbocsátható és megbocsátandó”. Erről a virág kapcsán mereng, hogy „nem játék, ahogyan táplálkozik”, „nem eszményi küzdelem az, amit a helyért, és a fényért folytatnia kell”. A nőben lévő „pusztító és ördögi” viszont, a „szépséges és elbájoló” tulajdonságok mellett, teljesen „indokolatlan, értelmetlen”. A nő kapcsán később Rilke véleményét is megidézi mentsvárnak, aki szerint a belső lélekleányt kell meghódítani, s ő az, akibe beleszeretni s vele élni a férfiélet igazi feladata. Csak tudni kell, van egy értelmetlen tulajdonsága is a nőnek, ami a virágnak nincsen. Sőt. „Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok.”