Elmélkedés a nő és a virágok kapcsolatáról

A tárcaíró még éppen időben, rügyfakadás előtt metszette meg a gyümölcsfáit. Mint utólag kiderült, az utolsó pillanatban. A rügyfakadásról onnan értesült a tárcaíró, hogy reggeli után felkiáltottak a gyermekei, amikor kinéztek az ablakon: virágzik a fa! A gyümölcsfák rózsaszín és fehér virágokat hoztak. A tárcaíró szerette ezeket a hétköznapi örömöket, amelyekre a gyermekei rendszeresen felhívták a figyelmét. Ilyenkor a tárcaíró mindig rácsodálkozott, milyen közel áll a természet csodáihoz a gyermeki lélek. Aztán, amikor körbenézett, azt vette észre, hogy a fű nem nőtt a kertben. A tavaszi virágoknak elég volt egy kis locsolás, a kerti fűnek viszont kiadós eső kell. Nem kellett azért olyan sokat várni, egy este zuhogott rendesen. Két nappal később a tárcaíró már látta is, nyírni kell a füvet. A tárcaíró soha nem értette ezt a hirtelenséget. Aztán azt gondolta, a kerti fű olyan, mint egy lusta ember. Aki henyél egy ideig, majd hirtelen behozza a lemaradást. A tárcaíró azon is elmélkedett, hogy az alkotás, az írás is így működik. Fel kell töltődni, rá kell hangolódni, majd ha rázúdul az emberre az ihlet, akkor olyan hirtelen jönnek a szavak, amilyen hirtelen megnő a kerti fű eső után.

A tárcaíró szerette nézni azt is, amilyen bősz lelkesedéssel szedik a virágokat a gyermekei. Persze a kertben lévő tavaszi virágokat nem lehet leszedni, tudják ők azt nagyon jól, de ilyenkor a fű között megjelenik az élénk citromsárga színekben tobzódó pitypang. Egészen pontosan elárasztja a kertet. És ekkor köszön be, tavasszal, az az idő, amikor a tárcaíró gyermekei, a hosszú, virág nélküli téli időszak után, nekilátnak csokorba szedni ezt a furcsa kis növényt. Nemcsak adni, kapni is szeret virágot a tárcaíró három leánya. Sőt minden nőismerőse. Ilyenkor a tárcaírónak mindig eszébe jut Hamvas Béla A babérligetkönyvéből A virágszedés lélektana című esszé. Ez úgy kezdődik, hogyha az esszéíró élete végén a Halál Angyala elé jut, és az megkérdezi, sajnál-e valamit itt hagyni a földön, azt feleli majd, hogy a virágokat.

Később a nő és a virágok kapcsolatáról is ír. Szépeket. Egészen addig, míg el nem jut oda a gondolatmenetében, hogy tévedés azt gondolni, „a nő és a virág rokon”. Úgy folytatja, hogy „a merő önzésből fakadó rossz mindig megbocsátható és megbocsátandó”. Erről a virág kapcsán mereng, hogy „nem játék, ahogyan táplálkozik”, „nem eszményi küzdelem az, amit a helyért, és a fényért folytatnia kell”. A nőben lévő „pusztító és ördögi” viszont, a „szépséges és elbájoló” tulajdonságok mellett, teljesen „indokolatlan, értelmetlen”. A nő kapcsán később Rilke véleményét is megidézi mentsvárnak, aki szerint a belső lélekleányt kell meghódítani, s ő az, akibe beleszeretni s vele élni a férfiélet igazi feladata. Csak tudni kell, van egy értelmetlen tulajdonsága is a nőnek, ami a virágnak nincsen. Sőt. „Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok.”