Madáchhoz lehet fordulni

– Teli vagyunk kétséggel és teli vagyunk tettvággyal. A legnagyobb gondunk a pillanatnyi munka, az, hogy mi lesz holnap, hogyan tudjuk a tizenháromezer bérlőből álló közönségünkkel fenntartani a kapcsolatot – mondta Balázs Péter, aki éjjeliszekrényén a Bibliát és Madách Imre fő művét tartja. A Kossuth-díjas színházigazgatóval, színésszel Az ember tragédiájáról, a Sinkovits Imrével közösen eljátszott prágai jelenetről, a szintén kisújszállási Csukás Istvánról és arról beszélgettünk, hogy milyen munka zajlik a Szolnoki Szigligeti Színházban a koronavírus-járvány idején.

Balázs Péter: Nem lehet az ember sohasem elégedett, ha igazán tiszteli és szereti ezt a pályát Fotó: MTI/Zih Zsolt

– Akkoriban be szerettem volna mutatni Az ember tragédiáját, de nem volt rá lehetőségünk, kisebb színház vagyunk, nem is volt annyi művészünk. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a fiatalokat kérnénk meg, hogy adják elő Az ember tragédiáját úgy, ahogy ők gondolják, vegyék csak kezükbe ezt a profán imakönyvet és értelmezzék, tegyék magukévá. Mint utóbb kiderült, sikeres kezdeményezés volt, hisz más színházak is átvették, mi pedig idén is megtartottuk.

Balázs Péter: Nem lehet az ember sohasem elégedett, ha igazán tiszteli és szereti ezt a pályát
Fotó: MTI/Zih Zsolt

– Az idei előadások zsűrizésében részt vett Csukás István író is, halála előtt egy héttel. Ő is kisújszállási, akárcsak ön. Már gyermekkoruk óta ismerték egymást?

– Édesapám kisújszállási, én viszont nem ott születtem, de a nyarakat ott töltöttem. Csukás Pistával csak később, A nagy ho-ho-horgász és egyéb rajzfilmes vállalkozások során találkoztam, melyekben én is szinkronizáltam. Egyszer csak rájöttünk, hogy mindketten kötődünk Kisújszálláshoz, később meghívott az egyik születésnapi tévéműsorába, amelyben ketten bejártuk „szülővárosunk” azon helyeit, melyeket mindketten szerettünk. Most arról beszéltünk éppen, hogy a Keménykalap és krumpliorrból csinálnánk egy zenés változatot. Le is jött Szolnokra, még a zsűrizés előtt, jót beszélgettünk, nevettünk, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elhagy minket. Fáj, hogy személyesen nem lehet vele találkozni, és nem tudjuk ezt nyélbe ütni, de a műveiben, a mindenkori gyermekek szeretetében mindig velünk lesz.

– Mi történik a Szolnoki Szigligeti Színházzal ebben az időben? Éppen egy nagy felújítás közben érte önöket a rendkívüli helyzet.

– Teli vagyunk kétséggel és teli vagyunk tettvággyal. A legnagyobb gondunk a pillanatnyi munka, az, hogy mi lesz holnap, hogyan tudjuk a tizenháromezer bérlőből álló közönségünkkel fenntartani a kapcsolatot. Tavaly egy négymilliárd forintos beruházásba vágtuk a fejszénket. A munka folytatódik, a forgószínpad, a nagy betonozások már elkészültek, most már a hangosító berendezés, a világítás elhelyezése következik. Eredetileg úgy terveztük, hogy ez év szeptemberére elkészülünk, de a járvány miatt ez korántsem tartható. Jövő év tavasza már valószínűbbnek tűnik, mindenesetre egy díszelőadással szeretnénk megnyitni a színházat. Tavaly már kiköltöztünk az intézményből, és az Aba-Novák Kulturális Központban működtünk a veszélyhelyzetig.

– Minden színház próbált átállni a virtuális térbe. Önök mit tettek eddig?

– Eklektikus műsortervvel készültünk erre az évadra, a legutóbbi bemutatónk Nóti Károly Nyitott ablaka volt, amelyet én rendeztem. A negyedik előadást már nem tarthattuk meg, hisz azóta kihirdették a veszélyhelyzetet. Idén 81 előadásunk marad el, pedig mi már az őszi évadot is megterveztük, a Kaviár és lencsét meg Herczeg Ferenctől a Déryné ifjasszony című színművet. Skype-on minden héten tartunk igazgatói értekezletet, a Facebook-oldalunkon is látni lehet különféle produkciókat, például levetítettük – szobaszínházban eljátszottuk – Mészáros István Lift című darabját, amelyet korábban a Szín-Mű-Helyben vettünk fel, és most a Szolnok Televízióval karöltve be tudunk mutatni. Ugyanígy lesz lehetőség arra, hogy a közönség újra lássa Bródy Sándor Tanítónőjét, illetve A sárga li­liom című színművet is, június negyedikén, a trianoni békediktátum emlékére pedig a Feketeszárú cseresznye archív felvételét. Két színművészünk darabjaiból ősbemutatókat tartunk az éterben, A beszélő fa című mesejátékot a legkisebbeknek szánjuk. Online zajlanak a próbák is, az őszi első bemutatót szeptember végére terveztük, a másodikat október elejére. Most éppen a Kőműves Kelemen című rockballadát próbálják a ­színészeink, a koreográfus a világhálón keresztül is meg tudja tanítani nekik a különböző lépéseket, ami munkavégzésnek számít, és ezért, hála istennek, bért is tudunk fizetni. És a frontvonalon küzdőknek is tervezünk valamit.

– Mit?

– Az orvosoknak, nővéreknek különleges, képekkel illusztrált színdarab-feldolgozásokat készítünk, amelyek hangjátékokként is funkcionálnak, és remélhetőleg egy kis kikapcsolódást tudnak nyújtani nekik a pihenőszobákban. Arra készülünk, hogy ha véget ér a veszélyhelyzet, egy nagyszabású gálaműsorral köszönjük meg nekik és a többi frontvonalban dolgozónak az értünk végzett munkájukat.

– Az igaz, hogy építészmérnöknek készült, de az édesapja ellenezte, ám ön mégis a színészmesterséget választotta? Hogy érzi, megérte?

– Ellenezte bizony, hisz ő is színész volt, édesanyám pedig balettművész. Talán azért mondta, mert egyikőjük sem járt jól, a világháború, majd a kommunizmus keresztülhúzta a számításaikat. 1956-ban édesapám a rádiónál dolgozott, exponálta magát a forradalmi bizottságban. Nem lehet az ember sohasem elégedett, ha igazán tiszteli és szereti ezt a pályát. Egyébként is egy nagyon furcsa mesterség, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem ajánlanám másoknak, csak érdemes tudomásul venni, hogy akkor sem lesz tőle felhőtlenül boldog az ember, ha olyan szerencsés, hogy a napsütötte oldalon tud maradni. Ezt csináltam egész életemben, érzem, hogy az öröm, a siker és a boldogság, amely egyszer-kétszer osztályrészemül jutott, elfedi azt a vívódást, amivel járt. Ha jobban belegondolok, életem legboldogabb szakaszát a szolnoki színházigazgatás töltötte ki. Lehet, hogy túl sokat vállaltam vagy akartam, és lehet, hogy nem sikerült minden, de egy olyan színházat akarok átadni a fiatalságnak, Szolnok városának és egész Magyarországnak, amely sok örömöt fog szerezni a közönségnek.