Saját zene mindenkinek

A Volt egyszer egy vadnyugat című moziban minden fontosabb szereplőnek lett saját zenéje.

Forrás: Paramount Pictures

Rettenetes világot ábrázol Sergio Leone 1968-as Volt egyszer egy vadnyugat című mozija, de megbocsátjuk, mert rettenetesen jó film. Mindjárt az elején ki kell emelni Ennio Morriconét, aki a film zeneszerzője. Ugyanis nemcsak a film lett kultikus alkotás, hanem a film zenéje is. Ráadásul Leone és Morricone azt találta ki, hogy minden fontosabb szereplőnek legyen saját zenéje, ami óriási filmtörténeti lelemény.

Persze minden szereplő motívuma egy egységes zenei világba simul bele, de az is igaz, hogy már maguk a zenék, a zenék hangulata is jellemzi a szereplőket. Aztán vannak olyan szereplők, akiknek nincs zenéjük, nekik csendjük van, ők általában hamar meg is halnak. Ilyenek a film nyitójelenetének szereplői is. Egy kultuszfilm arról ismerszik meg a legjobban, hogy általában már az első percei legendássá válnak, szívesen felidézik beszélgetések során a nézők.

A Volt egyszer egy vadnyugat hátborzongatóan jól kezdődik. Morricone csendekből, ismétlődő zajokból, zörejekből építi fel a kezdőjelenetet, Leone pedig lassan mozgó koszos férfiakat mutat, akik nemcsak közömbösek, léhák és unottak, hanem végtelenül kiégettek is. A látvány és a hangzó világ úgy ér össze, hogy Leone koszos és pökhendi figuráit idegesítik Morricone zajai. A légy zümmögése, amelyet egy pisztoly csövébe zár be az egyik szereplő, a távírógép kattogása, amelyet tönkre kell tenni, hogy elhallgasson, a víz csöpögése, amelyet a cowboykalap medrébe kell terelni, hogy ne zavarja a várakozás hosszú és unalmas perceit.

Mindez együtt egy furcsa nyikorgó hanggal, amely az idő múlását teszi végtelenné, valamiféle meditációs állapotot okoz a nyitójelenet nézése közben. Majd hirtelen felhangzik a vonatfütty, és látjuk is: jön a vonat. A jelenet erősen emlékeztet az első némafilmre, A vonat érkezése címűre, bár teljesen más a beállítás. De arról se feledkezzünk meg, hogy Edwin S. Porter A nagy vonatrablás című 1903-as mozija volt az első amerikai western, ami mindjárt kasszasiker is lett, vagyis a műfaj szinte egyidős a film születésével, és a kezdetektől imádták a nézők.

Fotó: Paramount Pictures

A Volt egyszer egy vadnyugat viszont nem amerikai, hanem olasz, más néven: spagettiwestern. A filmtörténetben az amerikai westernnek az 50-es évek végére bealkonyult, ám szinte azonnal, a 60-as évek elejétől megjelent a mozikban az olasz párja. Sikerének legfőbb titka, hogy az amerikai westernfilmek sokszor idealizált világa helyett egy sokkal realisztikusabb valóságot mutat be. A másik jelentős különbség, hogy ezek a filmek sokkal keserűbbek és erőszakosabbak, több bennük a vér, a negatív szereplőknek pedig sokszor szadista jellemvonásai vannak, amelyek később, egy másik filmműfajban, az amerikai akciófilmekben köszönnek majd vissza.

Ilyen negatív szereplő a Henry Fonda által alakított Frank is, egy kíméletlen és kegyetlen gyilkos, akit végig fekete ruhában látunk. A jófiút, Harmonikát, aki bátyja kivégzését jött megbosszulni, Charles Bronson alakítja, akin rajta is marad ez a szerep, gondoljunk csak a későbbi Bosszúvágy-filmekre. Őt végig fehérben látjuk az egyszerűség kedvéért. Minden western csúcspontja a párbaj. A Volt egyszer egy vadnyugat párbajjelenetét kockáról kockára lenne érdemes elemezni, de a lényege, ahogy szorul a hurok, úgy szűkül a képkivágás is, egészen addig, hogy Charles Bronsonnak már csak a két szemét látjuk.

Ám ekkor még nem dördül lövés, hanem – egészen hátborzongató módon a végtelenségig fokozva a feszültséget – egy viszonylag hosszú emlékjelenetbe kezdünk, amiből kiderül, mi a baj Frankkel.

Van még egy fontos szereplő, egy nő, Claudia Cardinale alakítja. Ő kevésbé realisztikus a filmben, sokkal inkább romantikus figura, a zenéje is romantikus, szép és szomorú, hömpölygő érzelmekkel teli. Megölnek a filmben mindenkit, akit szeret, Frank megerőszakolja és még a vagyonát is elvennék, ha a jófiú, Harmonika, meg nem védené. Az egykori prostituáltból így lesz polgárleány, dolgos és szerény, teszi, amit kell, felépíti a fiúkkal a várost, mert nem tudta megtörni annyira az élet, hogy elfelejtene mosolyogni. – Eredj, vigyél egy kis vizet a fiúknak is – mondja a film végén Cheyenne (Jason Robards briliáns alakításában), aki nem jó igazán, nem rossz eléggé, de nagyon vicces. És miközben Claudia Cardinalét látjuk, hozzáteszi: „Nem is képzeled, micsoda boldogság egy férfinak, ha lát egy ilyen nőt. Csak hogy nézheti.” Ebben a boldogságban mindannyian részesülhetünk ezekben az ínséges időkben is, ugyanis a filmtörténet egyik legjobb alkotása megtalálható a világhálón.