Vissza kell adni a reményt

Márkus László rendkívül szórakoztató arcjátékáról szól elsősorban Molnár Ferenc Játék a kastélyban című, 1984-ben a Madách Színházban bemutatott színdarabja, amely remek szórakozást ígér azoknak, akik megnézik a világhálón. A könnyed vígjátékot Lengyel György rendezte, aki Márkus László feledhetetlen játékára építette föl a színdarabot.

A legtöbb humor forrása Márkus László (jobbra) arcjátékából adódik Forrás: Magyar Fotóarchívum

A rendező tudatában volt annak, hogy Márkus Lászlónak számtalan tekintete van. Már önmagában az feszültséggel tölti meg a színpadot, ahogy néz. A közönség pedig le nem tudja venni róla a szemét, mert bármelyik pillanatban történhet valami a színész arcán. A színháztörténetben kevés az olyan színész, aki érzelmeit és érzelmeinek változását ilyen mértékig ki tudja fejezni az arcvonásaival. Szinte meg sem kell szólalnia, mert a néző kitalálja, mit fog mondani. Sokszor nem is szólal meg, sőt a legtöbb humor forrása nem is a színdarab szövegéből adódik, hanem Márkus arcjátékából. Ráadásul ez a színmű igazi jutalomjáték volt a színésznek: minden megvan benne, ami egy jó színdarabhoz kell, és minden megvan benne, amit egy tehetséges színész el szeret játszani a színpadon.

Lengyel György 1984-es rendezése nemcsak arról szól, hogy egy fiatalembert hogyan ment meg élete legnagyobb szerelmi csalódásától egy ötletes színdarabíró, hanem magáról a színdarab készítésének folyamatáról, magáról a színházról is. Molnár Ferenc vígjátéka folyamatosan reflektál önmagára, azokat a kérdéseket is könnyedén szóba hozza, hogy mitől működik jól egy színdarab a színpadon. Mert egy jó színműnek működnie kell, létre kell jönnie a szerző és a rendező, a rendező és a színész, a színész és a közönség közötti kapcsolatnak. Éppen ezért a Játék a kastélyban csak látszólag könnyed vígjáték. A mélyben azt mutatja be, hogy az alkotás élet-halál kérdése. És nemcsak arról van szó, hogy miféle motivációk kellenek egy színmű megírásához, hanem arról is, hogy a színháznak missziója van. Méghozzá az, hogy visszaadja a nézőknek a reményt. Mert az élet igencsak teli van kőkemény csalódásokkal, a művészet, esetünkben a színház pedig arra való, hogy segítsen élni, és szórakoztatás közben bemutassa azt is, hogy a néző nincsen egyedül a problémáival.

A legtöbb humor forrása Márkus László (jobbra) arcjátékából adódik
Fotó: Magyar Fotóarchívum

Márkus legfőbb partnere a játékban Zenthe Ferenc, aki szintén színdarabírót alakít, és akinek a vígjáték szerinti dramaturgiai szerepe az, hogy adogassa a magas labdákat a főszereplőnek. Zenthe remek választás volt a szerepre. Kicsit sem törekszik arra, hogy versenyre keljen Márkussal a játékban, viszont nagyon hitelesen alakítja a főszereplő ellenpontját, a racionális és éppen ezért pesszimista, de mindemellett csupa szív gondolkodót. A rendezést dicséri, hogy a két színész között valódi érzelmeken alapuló kapcsolat jön létre a színpadon, egymás játékát segítik, így mindketten a maguk mentalitása szerint tudnak brillírozni. Sőt Márkus szárnyalásra is képes, a néző pedig a színdarab megnézése után érezhet hasonlót. Az élet ugyanis szép. És nemcsak azért, mert van művészet, mert van színház.

Bár – tegyük hozzá – kultúra nélkül valószínűleg elviselhetetlen lenne.