Az élő Münchhausen jelen tudásunk szerint semmilyen irodalmi hírnévre nem vágyott, csak szerette magát társaságban jól érezni a korban, mikor (ahogy a történelem nagy részében is) a legtöbb ember számára az egymásnak mesélt történetek jelentették a szórakozást, és minél többet utazott valaki, annál több esélye volt hihetetlen történeteket átélni, kiszínezni, kitalálni. Ám a figura, a toposz túlnőtt harcias és nyilván jó kedélyű szülőatyján, hozzácsapódott néhány jóval régebbi vándoranekdota is, a történeteket földolgozó és kiadó két író, Rudolf Raspe és Gottfried August Bürger pedig sosem zaklatta fölöslegesen a Münchhausen-családot holmi jogdíj-felosztás kérdésével. A gyermekkorom maradékát őrző könyvespolcon, ahogy nyilván sokaknak, a Bürger-féle Münchhausen kalandjai áll, Homoródy József fordításában, Gustave Doré fametszeteivel illusztrálva, de természetesen diafilmek és rajzfilmek formájában is átélhettük a fantasztikus történeteket – ha ugyan át tudtuk élni. Hisz a mai embernek (és gyermeknek) nem csak az a fantasztikus, hogy a derék báró puskapor híján a rátámadó medve torkába dobja a tartalék kovakövet, amit az lenyel, aztán hátat fordít, hogy hősünk a másik kovakövet a fenekébe dughassa, s a két kovakő így szikrát vetve a medve belsejében szétdurrantsa szerencsétlent. A többségnek az alaphelyzet is nehezen átélhető, bár egy székelyföldi utazással, illetve egy előltöltős, hagyományőrző fegyverbemutatón való részvétellel bárki belekóstolhat a medvével, vagy a kovás puskával való találkozás feledhetetlen hangulatába. Mai gondolkodásunk szerint a Münchhausen történetek e típusa, a vadászkaland, afféle túlélőtörténet-paródiának is fölfogható. Kedvencem szintén medvés: a báró télen egy fára menekül a mackó elől, kése leesik a hóba, és itt adjuk is át neki a szót: