Kultuszfilmek: amikor új értelmet nyernek a csókjelenetek

„Akármennyi év telt is el, minden nőben, akivel találkoztam, csak téged kerestelek. A pályám szerencsésen alakult, de mindig hiányzott valami” – mondja Salvatore a kamaszkori szerelmének Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjének rendezői verziójában. A lánytól egy fatális véletlen folytán elsodorta az élet. Akkor hangzanak el ezek a mondatok, amikor harminc évvel később találkoznak.

A rendezői változat arról szól, hogy milyen lelki szenvedések szülik a nagy művészeti alkotásokat Fotó: Cinenuovo Kft.

Ez a jelenet nincs benne a rövidebb, 1988-as verzióban, ahogy a nő válaszát is csak több mint egy évtizeddel később hallhatta a közönség. ­„Salvatore, ha azt választod, hogy velem maradsz, nem csinálod meg a filmjeidet, ami nagy kár lett volna, mert azok gyönyörű szép alkotások” – suttogja a nő.

A rendezői verzió egy fél filmmel, vagyis negyvenöt perccel hosszabb, és nemcsak hogy klasszisokkal mélyebb és izgalmasabb, mint a rövidebb, hanem sokkal fájdalmasabb dráma is egyben. Míg az első egy romantikus szerelmi történet, amelyben a mozi hőskorának legnagyszerűbb filmjei adják a díszleteket, addig a második arról szól, milyen lelki szenvedések szülik a legnagyobb művészeti alkotásokat. A legérdekesebb a két film összevetésében az, hogy a kulcsjelenet teljesen átértelmeződik a hosszabb verzióban. Arról a jelenetről van szó, amelyikben a híres filmrendezővé váló főszereplő összevágva megkapja a filmekből kicenzúrázott csókjeleneteket. Annak a mozi­gépésznek a temetése után kapja meg ezeket szinte túlvilági ajándékként, aki nemcsak a mozgókép szenvedélyes szeretetével ajándékozta meg, hanem fiaként is nevelte föl.

Az első verzióban ezek a szinte videó­klippé összevágott csókjelenetek súlytalanok, mert nincs történetük, legalábbis nem látjuk, milyen film vette őket körül. A második verzióban azonban történetük lesz, mindegyik a kamaszkori szerelméhez visszatérő filmrendező harminc évvel később beteljesült csókját idézi, még akkor is, ha előtte látjuk, hogy amint megkapta, azonnal el is vesztette élete legnagyobb szerelmét. A csókjelenetek, amelyeket nem láthatott a moziban a közönség, így a főszereplő sem, mert kivágták őket, szomorúan szimbolizálják a híres filmrendezővé váló fiatalember egész életen át való vágyódását a beteljesületlen első szerelem iránt. A jelentősen megvágott első verzióban még csak eszébe sem jut a nézőnek ez az igencsak izgalmas gondolat. Ott valamiféle filmtörténeti mementóról van szó.

A rendezői változat arról szól, hogy milyen lelki szenvedések szülik a nagy művészeti alkotásokat
Fotó: Cinenuovo Kft.

De vajon miért vágta meg Giuseppe Tornatore a filmet? Miért lúgozta ki a fő mondanivalót? Miért helyezte át a hangsúlyokat? ­Miért csinált a hurrikánból könnyű nyári szellőt? Nem tudni. De arra a kérdésre könnyebb válaszolni, miért tartotta fontosnak, hogy bár megkésve, de az eredeti, hosszabb verzió is a közönség elé kerüljön. Valószínű ott motoszkálhatott benne a gondolat, hogy életének legsikeresebb filmje nem egy romantikus mozi, hanem egy igencsak nyugtalanító és elgondolkoztató melodráma. Talán meg is bánta, hogy megvágta.

Ráadásul néhány kritikus Federico Fellini Amarcord című filmjének utánérzéseként emlegette a Cinema Paradisót, ami mögött butaság vagy rosszindulat állhatott, mert a két film nem igazán mérhető össze a két alkotó különböző formanyelve és világképe miatt, ráadásul teljesen más a két film mondanivalója is. Az pedig, hogy egy filmrendező elkészíti gyermek- és kamaszkorának történetét, amelynek igencsak sok köze van a mozihoz, nem levédett történet. Mindenesetre ezekre a rosszindulatú kritikákra is lehetett válasz az eredeti, hosszú verzió publikálása, amellyel a rendező azt sugallta, hogy bár fontosak a gyermekkori emlékek, de valami teljesen másról szól ez a film. Az alkotás motiváció­iról, múzsák fájdalmas emlékeiről, temérdek nőről a mozivásznon, ami a férfiszívben egyetlen igazi nővé alakul át.