Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz katonaszent

Száz éve, 1920. május 16-án avatta szentté XV. Benedek pápa Franciaország egyik védőszentjét.

William Etty festménye az orléans-i ütközetről Forrás: Wikipédia

Száz éve, 1920. május 16-án avatta szentté XV. Benedek pápa Jeanne d’Arcot, Franciaország egyik védőszentjét, az 1412 és 1431 között élt orléans-i szüzet, vagyis a későbbi Szent Johannát. Saját történelmünkben hiába keresünk hasonló figurát, a harcos szűz alakjának kultúrtörténeti kialakulásához úgy látszik, beértük azzal, hogy a férfiak bátrak és harciasak, a nők pedig gyengédek és gondoskodók.

Persze nekünk is volt Zrínyi Ilonánk, akit, ha ötvöznénk Szent Margittal, éppenséggel kaphatnánk egy honi Jeanne d’Arcot, ám biztosak lehetünk benne, hogy ennek egyik ragyogó alak sem örülne.

A nemzetkarakterisztika az ellentmondásokról szól, a franciák ebben különösen jók: egyszerre a világ leghíresebb katedrálisával és legkifinomultabb istentelenségével bíró nemzet. Jeanne d’Arc mellett (a színészeket nem számítva) a globális popkultúra legismertebb francia alakjai talán Napóleon, De Sade márki, illetve Asterix és Obelix. Szegény Szent Lajos, egyetlen szent királyuk, népszerűségben a fentiek nyomába sem ér.

Az orléans-i szűz fölbukkanása és pályafutása a háborúk és belharcok tépázta, kaotikus országban az azt követő pár száz év fényében a francia királyság utolsó nagy szakrális fölvillanásának tűnik. Pedig a százéves háború végkimenetelét megfordító eseménysorozat, amelynek Jeanne d’Arc volt a főszereplője, mindössze 1428-tól, a gyengekezű VII. Károllyal való találkozásától a szűz 1431-es máglyahaláláig tartott. Pontosabb talán az 1430-as évszám, amikor burgundi fogságba esett, majd Luxemburg hercege konkrétan eladta őt az angoloknak. Így is csodaszámba megy a tény, hogy a világ egyik minden szempontból meghatározó birodalmának hadait két éven keresztül egy katonailag teljesen képzetlen parasztlány vezette isteni sugallat alapján, és vitte győzelemre a teljes szétzüllés széléről.

A krónikák szerint tisztességesen ült lovon és a páncélviselést is bírta. Többször kapott sebet (ezeket rendre megjósolta, ahogy sok mást is), de ő sosem ontott vért, sőt imádkozott ellensé­geiért, ráadásul minden csata előtt békeajánlatot tett. A katonaélettől szintén merőben idegen szokása volt a káromkodás betiltása és a tábori szajhák kitiltása. A keresztény hagyomány a katonatermészetnek ezt megzabolázását sikerként könyveli el, de még ha a nagy része túlzás, akkor is egyedülálló eset a hadtörténetben. Tekintve a katonák érzelmi viszonyát Jeanne d’Archoz, ezt az esetet sem bélyegezhetjük kitalációnak.

William Etty festménye az orléans-i ütközetről
Fotó: Wikipédia

Anatole France Jeanne d’Arc élete című regényes monográfiájában így láttatja a közvetlen hatást: „Akiket megsegíteni jött, Isten lányának látták, akiket elpusztítani, asszony képébe bújt iszonytató rémnek. Ebben volt az ő ereje, hogy a franciák szemében angyali lény volt, az angolok szemében ördögi, de akár ez, akár az, mindenképpen természetfeletti és legyőzhetetlen.”

Ha külföldön jár az ember, ugyanazok a terek érdekesek, mint otthon: a templom, a kocsma, a piac. Ezeken a helyeken lehet belepillantani egy néplélek jelenébe. Észak-Franciaországban járva sok gyönyörű, régi idők dicsőségét hirdető templomot láttam, némelyik szentségét vesztve elhagyatva, bezárva vagy kiállítótérré alakítva, másban ember alig, megint másban több a turista, mint a hívő.

Ahová bejutottam, ott mindig találkoztam Jeanne d’Arc védelmező szobrával. Mindegyik előtt égett gyertya.