Ami szándékuk szerint pontosan az ő eredeti elképzelésüket tükrözi, visszatérést a gyökerekhez, a koszos, dögös, életteli rockzenéhez, a spontán hangulatú balladákhoz, bluesos, countrys dolgokhoz, mint a fürge, lábrázós One After 909, a húzós Get Back, a hízelgően laza For You Blue, a könnyű, merengős Two of Us, amit nem lehet annyiszor meghallgatni, hogy ne higgye azt mindig az ember: a középső kiállás után föl fog gyorsulni. Azért megmaradt néhány monumentálisabb gesztus is a nagy ősrokizásban, az I Me Mine strófáinak vonósai tökéletes arányban vannak a refrénsüvöltő keménykedésével, a The Long And Winding Road hegedűömlengése és női háttérkórusa meg ízlés dolga, nekem ez már túl hollywoodi.
Fotó: Wikipédia
Ha összehasonlítgatjuk a felvételeket, bepillanthatunk egy borzasztó bonyodalmasan fölvett Beatles-lemez születésének titkaiba. Hallhatjuk például, milyen szépen elsimogatták a címadó, katartikus dalban a cintányér sutácska belépőjét az eredetihez képest. És persze van olyan nóta is, mint a Dig It, aminek még az újrakevert változatáról is nehéz kitalálni, hogy mi szándékuk volt vele a derék, világmegváltó muzsikusoknak: sámános-kántálós protest song akart lenni, vagy inkább szürreális képeslap egy zenészházibuli legfelszabadultabb pillanatairól…
Az Across the Universe-ről ellenben egyértelműen tudható, hogy akkor is pszichedelikus, elszállós szabadsághimnusz, ha máshogy hangszerelik – a Let It Be dalainak számtalan földolgozása külön megérne egy misét.
Az ötvenéves lemez nagy része időtlen, ami egy feloszlófélben lévő zenekartól nem kis teljesítmény. És persze: ez Beatles. Ez is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!