Jó ideig pihent a két vaskos kötet az íróasztalom sarkán, míg rászántam magam, hogy egyáltalán kinyissam. „Báthori Csaba kétkötetes beszélgetőkönyve a nagy vallomásirodalmak sorába illeszkedik: Füleki Gáborral folytatott, hosszú éveken és évtizedeken átívelő dialógusa aprólékos intenzitással mutatja be az író olykor viszontagságos, olykor kockázatos döntéseket mutató, olykor csak a tudás kalandjait felrajzoló életútjának állomásait” – olvastam a fülszövegben, és közben bólogattam, hiszen tudok egyet s mást a szerzőkről, például hogy egyiküknek sem szabványos, unalmas az életútja. Báthori Csaba író, költő, műfordító 1956-ban Mohácson született, iskoláit több városban végezte, többek között Linzben, és a Füleki Gábor születését követő évtől kezdve másfél évtizedig Ausztriában élt, majd 1996-ban hazatelepült. A Gyöngyösön született Füleki Gábor költő, kritikus sem éri be egy lakóhellyel, Dabason és Gyönyössolymoson egyaránt otthon van. (Tavaly megjelent tragikomikus eposzára, a Kacúrra itt zárójelben engedtessék meg felhívnom a figyelmet.)
Füleki Gábor kérdez. Kérdései okosan összetettek, mintegy finoman kijelölve azt a sávot, amelyikben a válaszadó elkalandozhat a hosszú oldalakon át ráérősen, részletgazdagon hömpölygő vallomásban. Ha letér a meglehetősen szélesre szabott útról, a kérdező egy rövid közbevetéssel szinte észrevétlenül – mint amikor alig megérintve egy idősebb szerettünk könyökét, megóvjuk attól, hogy lelépjen, mielőtt zöldre vált a lámpa – ismét átveszi az irányítást.
Mikor csak belelapoztam a könyvbe, elborzasztott, hogy a szövegtenger nincs semmilyen módon tagolva, nincs részekre vagy fejezetekre osztva. Viszont mikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy ami a hátránya ennek a formának, az valahogy előnyére válik, legalábbis olyan szempontból, hogy az olvasót beszippantja, és nem ad lehetőséget a beosztásra. Lelassít, és mint egy bágyatag, kora őszi péntek délután – tudják, amikor úgy érezzük, messze még a tél és a következő hétfő – kényelmes, ráérő mozdulatokkal úszunk a szövegtengerben, és egyszer csak arra eszmélünk, hogy a végére értünk. Becsukjuk a könyvet, és próbáljuk levonni a tanulságot. Közben visszatesszük a külső borítót… És ott van: „Jobb tanulni a csendtől, mint a zörejektől. Jobb lelassulni, és a lassúságból szívni energiát…”
Báthori Csaba–Füleki Gábor: Szó szerint minden I–II., Cédrus Művészeti Alapítvány.
