Báthori Csaba beszélgetőkönyve beszippantja az olvasót

A világ tele van bátor emberekkel. Akik még hisznek bennünk, akik még bíznak abban, hogy az eszement, felgyorsult és mohó világban vagyunk még, akik elolvasunk olyan könyvet, amelyiket kézben tartva olvasni lehetetlen vagy csak nagyon rövid ideig. Ráadásul bizodalmuk bennünk akkora, hogy mindjárt két kötetben adják ki „szó szerint minden” elhangzott szövegüket. Bátori Csaba és Füleki Gábor ilyen bátor emberek. És fölöttébb bátor volt a Cédrus Művészeti Alapítvány is, amikor vállalta az összességében ezer oldal fölötti beszélgetőkönyv kiadását.

Jó ideig pihent a két vaskos kötet az íróasztalom sarkán, míg rászántam magam, hogy egyáltalán kinyissam. „Báthori Csaba kétkötetes beszélgetőkönyve a nagy vallomásirodalmak sorába illeszkedik: Füleki Gáborral folytatott, hosszú éveken és évtizedeken átívelő dialógusa aprólékos intenzitással mutatja be az író olykor viszontagságos, olykor kockázatos döntéseket mutató, olykor csak a tudás kalandjait felrajzoló életútjának állomásait” – olvastam a fülszövegben, és közben bólogattam, hiszen tudok egyet s mást a szerzőkről, például hogy egyiküknek sem szabványos, unalmas az életútja. Báthori Csaba író, költő, műfordító 1956-ban Mohácson született, iskoláit több városban végezte, többek között Linzben, és a Füleki Gábor születését követő évtől kezdve másfél évtizedig Ausztriában élt, majd 1996-ban hazatelepült. A Gyöngyösön született Füleki Gábor költő, kritikus sem éri be egy lakóhellyel, Dabason és Gyönyössolymoson egyaránt otthon van. (Tavaly megjelent tragikomikus eposzára, a Kacúrra itt zárójelben engedtessék meg felhívnom a figyelmet.)

Füleki Gábor kérdez. Kérdései okosan összetettek, mintegy finoman kijelölve azt a sávot, amelyikben a válaszadó elkalandozhat a hosszú oldalakon át ráérősen, részletgazdagon hömpölygő vallomásban. Ha letér a meglehetősen szélesre szabott útról, a kérdező egy rövid közbevetéssel szinte észrevétlenül – mint amikor alig megérintve egy idősebb szerettünk könyökét, megóvjuk attól, hogy lelépjen, mielőtt zöldre vált a lámpa – ismét átveszi az irányítást.

Mikor csak belelapoztam a könyvbe, elborzasztott, hogy a szövegtenger nincs semmilyen módon tagolva, nincs részekre vagy fejezetekre osztva. Viszont mikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy ami a hátránya ennek a formának, az valahogy előnyére válik, legalábbis olyan szempontból, hogy az olvasót beszippantja, és nem ad lehetőséget a beosztásra. Lelassít, és mint egy bágyatag, kora őszi péntek délután – tudják, amikor úgy érezzük, messze még a tél és a következő hétfő – kényelmes, ráérő mozdulatokkal úszunk a szövegtengerben, és egyszer csak arra eszmélünk, hogy a végére értünk. Becsukjuk a könyvet, és próbáljuk levonni a tanulságot. Közben visszatesszük a külső borítót… És ott van: „Jobb tanulni a csendtől, mint a zörejektől. Jobb lelassulni, és a lassúságból szívni energiát…”

Báthori Csaba–Füleki Gábor: Szó szerint minden I–II., Cédrus Művészeti Alapítvány.