– Első kérdésem az lenne, hogy ön most író vagy színész? Az utóbbi időben többször is olvastunk cikkeket öntől a Magyar Nemzetben és más irodalmi lapokban.
– Ahogy kiderült, hogy nagy a baj világszerte – s ezt onnan is észleltem, hogy egyik pillanatról a másikra visszamondták az összes beszervezett előadásomat (szabadúszó előadóművész vagyok) –, akkor azt mondtam magamnak: Zenóbia, ne idegeskedj, nem ez az első ilyen eset a világtörténelemben (persze ehhez kell ismerni a világtörténelmet). Vedd úgy az egészet, mintha lehetőséget kapnál egy különleges mozizásra, amelyben te is szenvedő alany leszel, de színészként, értelmiségiként meg tudsz tapasztalni egy éles helyzetet. Na, ez is valami, gondoltam magamban, ezek szerint már megérte ezért is élni. Aztán elkezdtem filozofálni, elmélkedni a helyzetemről, a lehetőségeimről. Akkoriban már láttam, hogy egyesek képernyőre akarják vinni a színházat, meg hogy felolvasnak. Bocsánat, ha valakit megsértek, de világ életemben utáltam a felolvasószínházat, ami sem a nézőnek, sem a színésznek nem kielégítő. A színészet csak akkor jó, ha többet ad, mint az irodalmi anyag, amelyből dolgozik, ha láttat és elvarázsol. A felolvasás megalázza a színészt is, a nézőt is, az írót is. Igen, láttatni kell, gondoltam magamban, és tovább fűzve gondolataimat, eltűnődtem, hogy milyen érdekes, a színház is pont úgy láttat, mint az irodalom, csak más eszközökkel. Ez pedig arra sarkallt, hogy elkezdjek írni. Mivel sok dicséretet kaptam az írásaimért, fellelkesültem, mint egy kisgyerek, és azóta írok, mert bátorítanak az emberek.
– Na jó, ne ömlengjen annyit, és ne dicsérje magát! Most milyen tervei vannak? Miért csődítette össze a népet esőben, hogy előadást tartson ma, amikor még tart a vírus?
– Azt nem tudom, hogy van-e vírus vagy nincs, székely emberként pedig csak abban bízok, amit látok. Én csak azt tudom, hogy nekem is és a gyerekeknek is szükségük van élő színházra, amire ma nagyon jó alkalom adódik, mert gyereknap van. Résen kell lenni, s ha valamit megengednek, azt azonnal kell csinálni, amíg lehet. Jelen pillanatban épp lehetőséget adtak, hogy szabadtéri rendezvényt tarthassunk maszkkal és két méterre egymástól. Mi ennél komolyabb harci állásban már voltunk, nekünk ezt megszervezni semmiség, a precízségünkről meg híresek vagyunk, mert mi egy katonanép leszármazottjai lennénk. Tehát úgy döntöttünk, hogy a gyermekeinket nem hagyjuk cserben, kirángatjuk a számítógépek elől, mert a végén még hozzáragadnak. Sajnos nem lesz könnyű dolgunk, mert a gyerekek is csak akkor tudnak színházba jönni, ha egy felnőtt, szülő, tanító néni kézen fogja és elhozza. Magától egy gyerek se megy színházba. Most az a legnagyobb gondunk, hogy tanító nénik nincsenek, s a szülők is odaragadtak a gépekhez, s aki nem, az annyira belejött a barlanglakói életformákba, hogy már nem akar kijönni a napfényre. Szerintem a vírus legszörnyűbb hatása az, hogy amíg az elején nem tudták könnyen otthon tartani a populációt, mostantól lasszóval se tudják kirángatni otthonaikból.
