„Hollywood színészei mindörökre le vannak kötelezve Oliviának”

Hollywood aranykorának utolsó túlélője hunyt el július 26-án. A kétszeres Oscar-díjas Olivia de Havilland 104 évesen a világ legidősebb élő előadóművésze volt, túlélve az Elfújta a szél összes sztárját, pedig a filmben Melanie-ként ő halt meg először.

Los Angeles, 2020. július 27. Olivia de Havilland kétszeres Oscar-díjas brit-amerikai-francia színésznõ csillaga a Hollywoodi hírességek sétányán Los Angelesben 2020. július 27-én. Olivia de Havilland 2020. július 25-én, 104 éves korában Párizsban hunyt el. MTI/AP/Chris Pizzello Fotó: Chris Pizzello

Olivia de Havilland 1916-ban Japánban született angol szülők gyerekeként, majd a család Kaliforniába költözött, mivel húgával, Joan Fontaine-nel együtt sokat betegeskedtek. Gyerekként balett- és zongoraórákat vett, és angoltanár szeretett volna lenni. Első színpadi szerepét az Aliz Csodaországban egy iskolai feldolgozásában játszotta, az áttörést pedig A Szentivánéji álom hozta meg számára, ahol előszőr Gloria Stuart másodszereposztásaként dolgozott, majd övé lett Hermia szerepe, amelyet 1935-ben vásznon is eljátszott. Filmcsillaggá – Errol Flynn partnereként – az 1938-as Robin Hood tette. Összesen nyolc filmben játszottak együtt, Hollywood egyik legnagyobb románca fűződik a nevükhöz. Flynn már 1936-ban beleszeretett kolléganőjébe, de csak egy évvel később merte bevallani, mire Olivia közölte, hogy Flynnak el kell válnia feleségétől. A színész azonban kibékült Lili Damitával. Havilland számos más hollywoodi névvel randevúzott, feleségül végül Marcus Goodrich újságíróhoz ment 1946-ban, de 1950-ben elváltak. 1953-tól 1979-ig Pierre Galante francia rendező felesége volt, miatta költözött Párizsba is, ahol haláláig élt.

Újdonsült házaspárként a XX. század egyik legnagyobb szerelmi történetében, Grace Kelly és III. Rainier találkozásában is szerepet játszottak. 1955 tavaszán ugyanis ugyanazon a vonaton utaztak Cannes-ba, mint Grace Kelly, és szóba elegyedtek a színésznővel. Galante találta ki, hogy a herceget is meghívják vacsorára, amiből inkább palotai látogatás lett, majd hollywoodi tündérmese a francia Riviérán.

Havilland másik emlékezetes közreműködése a Warner Brothers ellen indított pere volt. A Havilland-döntés nem engedte, hogy akkoriban élet és halál urának tartott hollywoodi stúdió meghosszabbítsa a színésznő szerződését az engedélye nélkül. A döntésből számos kolléga profitált, ahogy Bette Davis memoárjában megjegyzi: „Hollywood színészei mindörökre le vannak kötelezve Oliviának.” Havilland nem véletlen ment ismét perre, mikor úgy érezte a Davis és Joan Crawford kapcsolatát bemutató Viszály című sorozat nem megfelelően ábrázolja figuráját. Ezt a pert elvesztette.

Pletykák szóltak arról, hogy épp a Viszály sikerén felbuzdulva Havilland és Fontaine kapcsolatát is filmre viszik, de a projektről nincs hír. Pedig a két nővér vetélkedése szintén legendás. Fontaine úgy emlékezett nővérére, hogy annak soha egy kedves szava nem volt hozzá gyerekkorukban, Havilland pedig egy 2006-os interjúban nyilatkozott, hogy „megvannak”, pedig a 60-as években elvileg kibékültek.

Szerepei közül egyértelműen Melanie Wilkes a legemlékezetesebb, akit éppen azért akart eljátszani, mert annyira különbözött saját személyiségétől. „Scarlett karrierista” volt, ahogy ő maga is, Melanie viszont „boldog és szerető nő, ugyanezt Scarlettről nem lehet elmondani” – nyilatkozta 2004-ben a New York Timesnak. Oscar-díjait azonban mégsem az Elfújta a szél, hanem a Kisiklott élet (1946) és Az örökösnő (1949) hozta meg.

Öt Oscar-jelölése mellett számos egyéb díjjal jutalmazták, többek között 1986-ban Golden Globe-ot kapott az Anasztázia minisorozatért, megkapta az amerikai Nemzeti Művészeti Érdemérmet, a francia becsületrendet és a lovagi címet. Első nőként lett a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének elnöke, de francia filmekben nem játszott. Párizsba költözésével látta, hogy vége Hollywood aranykorának, ennek ellenére időről időre vállalt szerepeket nemcsak moziban, de az utált reklámok ellenére tévéfilmekben is. Csendes életét díjkiosztók zaja verte fel néhány évente, amikor a színésztársadalom állva tapsolta egy olyan korszak túlélőjét, amelyet a XXI. századi filmkészítés nem is ért.