Póznasor a templomban

A vezetés mindenkor hagyta saját arculattal fejlődni a Kiscelli Mú­zeumot, ez a „small is beauti­ful” elv vezetett a sikerhez – állítja Rostás Péter, aki tíz éve vezeti a múzeumot, egyben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettese. Lapunknak a karantén után párhuzamosan nyíló három kiállításról és arról a hosszú távú fejlesztési koncepcióról beszélt, amellyel rekreációs központtá tehető a Kiscelli, és a város elszigetelt pontjaként értelmezett műemlékegyüttes tömegközlekedéssel is elérhetővé válik.

A kiállítás azt vizsgálja, miként változott a csillogás értelmezése és megjelenítése a divatban Fotó: Mirkó István

A kiállítás azt vizsgálja, miként változott a csillogás értelmezése és megjelenítése a divatban
Fotó: Mirkó István

– Hét éve kezdték előkészíteni a sziklapince felújítását, az elmúlt évek egyik legnagyobb fővárosi kulturális fejlesztését. Milyen előzmények vezettek ide, milyen funkciókkal bővült így a múzeum?

– Alapvetően a belső udvar alatt szerettünk volna egy föld alatti raktárat létesíteni. A Kiscelli Múzeumnak az a legnagyobb problémája, hogy a valamikori kolostort, később kastélyépületet háromnegyed részben raktárak és irodák foglalják el, tehát a látogatók nem látják az épületünk nagy részét. Ezen szerettünk volna változtatni, egyúttal a műtárgyállományt egy korszerűbb raktárban elhelyezni. A másik ága ennek a fejlesztésnek a részben az épület, részben a parkoló alatt lévő barlang, egy természetes üreg, amely felett a födém mintegy öt méter vastag édesvízi mészkőszikla lemez. Ebben a barlangban borzasztó állapotok voltak: megrepedtek a válaszfalak, teljesen átvizesedett, amit azonnali veszélyelhárítás részeként kezeltünk, nehogy veszélyeztesse magát a kastélyépületet. Ha pedig már elhárítottuk a veszélyt, akkor előnyére is változtattuk a beavatkozást. Négyszáz négyzetméteres kiállítóteret alakítottunk itt ki, ami a mai Budapest egyik legizgalmasabb közösségi tere. Olyasmi, mint a budai Vár oldalában lévő Sziklakórház, azzal a különbséggel, hogy gépileg kezelt levegővel van ellátva, így műtárgyak kiállítására is alkalmas. Mára az a furcsa helyzet állt elő, hogy a tíz méter mélyen lévő barlangegységünk a legalkalmasabb kiállításra, mert stabil a klímája. Itt nyílt meg az egykori legendás Fekete Lyuk klubról szóló kiállítás, most pedig egy Budapest csatornázási rendszerét bemutató, a közegészségügy és a csatornázás összefüggéseit feltáró anyagot készítünk elő A kolerától a kloákáig munkacímmel. Történetileg megmutatjuk, hogy a vécéhasználat hogyan alakult a városban, illetve hogy milyen érdekességeket rejt a föld Budapest alatt. De képzőművészeti és történeti kiállításra is alkalmas, sok lehetőséget kínáló teret alakítottunk ki a sziklapincével.

– Noha a második legnagyobb fővárosi barokk épület a Kiscelli, és nívós kiállítások színtere, elhelyezkedése okán mégis kissé elzárt a város belső magjának lüktetésétől. Hogyan lehet még jobban nyitni a város felé?

– 2010 óta vezetem a múzeumot, addig kevés várostörténeti kiállítás volt falai között, szinte csak a kortárs képzőművészetet reprezentálta. Pedig látni kellett, hogy a kortárs képzőművészet látogatottsága drámaian csökkent a rendszerváltás után, mert sajnos nagyon szűk réteg kíváncsi rá, és a Kiscelli Múzeum gazdag képzőművészeti és történeti gyűjteménye sokkal nagyobb látogatottságot indokolna. Az akkori vezetés támogatott abban, hogy legyenek kortárs várostörténeti kiállítások is a múzeumban. Kortárs budapesti jelenségekre reagálva részesei lettünk a város életének. A hazai muzeológiában először jelent meg a participáción alapuló nyugat-európai muzeológiai trend, a biciklikultúra reneszánszát vagy a társasjáték-kultúra burjánzását, illetve a Moszkva tér elbúcsúztatását tematizáló kiállításokkal. Ezek érzelmileg is megérintették a városban élőket. A Fekete Lyuk egy generáció közös élménye, nem véletlen, hogy a Balla Loránd kurátor által szervezett tárlat nagyon népszerű volt. A látogatottságunk 2010 óta négyszeresére nőtt, amely szinte páratlan növekedés a múzeumi szakmában. A másik fontos dolog, hogy a Kiscellit soha nem önmagában, hanem egy urbanisztikai, nagyobb projekt részeként értelmezzük. Folyamatban van egy fejlesztés, a Kiscelli park és környékének rendezésére és közfunkcióval ellátása céljából. Schmidt Miksa, az egykori tulajdonos a parkot a budai gyerekek javára hagyta a fővárosra. Ezt a feladatát kevéssé látja el, ezért kezdődött el 2019-ben – egy fővárosi pályázat segítségével – a park revitalizálási projektje. Most elkezdődhet annak az angolparknak a visszaállítása a múzeum környezetében, amelyet Schmidt Miksa ránk hagyott. Óbudán a Hajógyári-sziget után ez a legnagyobb zöldfelület, s az egész észak-budai régió legnagyobb parkjáról beszélünk. A múzeum­mal szimbiózisban a park nyereségesen is üzemeltethető, hiszen műemlék épületek vannak benne, amelyekbe funkciókat lehet telepíteni: vendéglátóhelyet, alkotóházat, ami a hatvanas években még működött itt. Az úthálózat fejlesztését a harmadik kerületi önkormányzat 2016 táján elkezdte, tervben volt egy elkerülő út kiépítése, amely megoldaná, hogy a BKV hegyen átvezető járatot üzemeltethessen. A megközelíthetőségnek ez a kulcskérdése. Így a belváros felől is eljuthatnánk a Kiscellibe, ami most komoly nehézség az autó nélkül közlekedőknek. Ez az elkerülő út szerintem a lelke a fejlesztésnek: virágzó rekreá­ciós központ jöhet létre, olyasmi lehet, mint a Millenáris, azzal a különbséggel, hogy itt jó levegőn félnapos, kiállítással egybekötött kikapcsolódásra indulhatnának az érdeklődők.

Fotó: Teknős Miklós

– Jóval túlmutat majd az igazgatói mandátumán a szóban forgó fejlesztés befejezése. Megpályázza a posztot?

– Az igazgatói mandátumom 2021 márciusáig szól, tehát a tervek bőven túlnyúlnak az igazgatói ciklusomon. A korábbi vezetés hagyta autonóm módon, saját karakterrel fejlődni a Kiscelli Múzeumot. A „small is ­beautiful” elv vezetett a sikerhez. Abban a pillanatban, amikor be szeretnék olvasztani egy nagy központi múzeumi igazgatóságba – ahogy korábban megpróbálták, és nem vezetett sikerre –, az már nem az én pályám lesz. A tapasztalat is azt mutatja, hogy helyben tudják a múzeumi szakemberek, hogy mire vevő a közönség. Húsz éve dolgozom itt, nem hiszem, hogy nálam bárki jobban ismeri a Kiscelli Mú­zeum és környező park történetét, fizikai valóját és a problémái. A koncepció, amelyet a III. kerület megbízásából 2014-ben letettünk az asztalra Szabadics Anita és Remeczki Rita tájépítészekkel, nagyon átgondolt és perspektívát nyit a fővárosnak és a III. kerületnek egyaránt.