Erdélyi végvárak anyanyelvünk védelmére

Szükség van a versre, amelyet mondani és továbbadni kell, mert ez az örökségünk és a megtartó erőnk.

Erdély földjén, a kőszínházak amolyan igazi kis végvárak, amelyekben a végvári vitézek, nők és férfiak védik anyanyelvünket. De mi van azokkal a különös lényekkel, akik merték vállalni, hogy elhagyják a bástyákat és saját felelősségükre bejárták Tündérföld zegzugos tájait, hogy a magukra maradottaknak vigaszt vigyenek. Nem sok, tucatnál is kevesebb ilyen futóvitéz van. Időnként kirajzanak teljes fegyverzetben és szétrajzanak a piciny szórványfalvakba, és viszik az igét, míg lábukban erő van, s tüdejükben lélek.

A múlt század első felében neves előadóművészeink, versmondóink voltak, legendás fellépésekkel. Aztán, ahogy hazánkat szétszakították, egy ideig elhallgattak a vers szószólói, a vidék kiszolgálói. Ki így, ki úgy. Tessitori Nóra teljesen a beszédtechnika-oktatásnak szentelte életét a színiakadémián, Jancsó Adrienne Magyarországra költözött, György Dénes beleöregedett, Brassai Viktort pedig kivégezték. Majd a hosszú fojtott csönd után, sok idő múlva színre lépett Banner Zoltán, majd Illyés Kinga és sorra még egy jó páran, akik teljes meggyőződéssel, erős hittel és lélekkel, kétségbeesetten hirdették, hogy ez a műfaj nem halott. Szükség van a versre, amelyet mondani és továbbadni kell, akár felnőtteknek, akár gyermekeknek, mert ez az örökségünk és a megtartó erőnk.

1989 után más perspektívák nyíltak, de egyáltalán nem kedvezőbbek, mint a század fiatalabb felében. Bár újból lehetett hivatalosan a szólásszabadsággal élni, az előadó-művészetnek létfeltételt senki nem biztosított, támogatásáról a mai napig szó sem esett. Mivel nincsenek sokan, pontosabban még egy tucatnál is kevesebben, és semmilyen szakszervezetbe nem tömörültek, érdekképviseletük sincs – legalábbis a magyar nyelvű szórványszínészeknek –, és senki sem veszi őket figyelembe. A politikum nem tartja érdemesnek, vagy kifizetődőnek a támogatásukat. Futhatnak saját kedvükre, vihetik a lángot, az igét, mindenki félrenéz. Tegyék saját kedvtelésükre, örömükre, ha akarják. Tartsák a frontot, amíg tudják. Éljenek, ha tudnak, adjanak, ha akarnak, vagy haljanak meg. Nincs pályázat, nincs támogatási rendszer, ők rendszeren kívül vannak. Pontosan ezekből az okokból kifolyólag művészeti díjakra sem nagyon terjesztik fel őket, még húsz- harminc év szolgálat után sem, mert nincs mögöttük színház, aki ajánlja.

Visszatérve az új érára. Egy-két őrült színész, bábszínész, elképzelt szabadságot vizionált a rendszerváltás után, és lelkesülten, hittől csillogó szemekkel nekifutott a vadonnak. A végvárakból úgy néztek rájuk a bezárkózottak, mint öngyilkosjelöltekre, ezért még kukkerrel sem követték útjukat. Hőseink eltűntek pár évtizedig a szórványban, világvégi kicsi falvakban, koptatták megedzett lábaikat a földutakon. Cipelték díszleteiket a hátukon. A gyermekeken és a falusi tanító néniken kívül senki sem követte őket, nem is hallottak róluk, a média sem kereste kíváncsiságból a falvak sártengereiben egyiküket sem. A gyermekek szeretetéből éltek, a mosolyukból és a kedves ragaszkodásukból. Az igéből éltek, mert munkájukat megfizetni nem lehetett, és nem is tudták. Legtöbbjüknek még betegbiztosításra sem tellett a kemény és kockázatos, folyton utazós munka mellett, hiszen a gyermekeket nemigen lehetett fizetőképes rétegnek tekinteni, főleg a mélyszegénységben élő településeken.

Most, hogy a hőseink életében eltelt húsz-harminc év szolgálat, és a vírus miatt leállítottak mindent, a veteránok is lassan hazatérnek az őserdőből, mert már nincs igény és kereslet. Munkájuk bevégeztetett. Arcuk fakó, lábuk remeg a rengeteg futástól, lelkük tele van égő, fortyogó sebekkel. Ők ott voltak az elmúlt évtizedekben az igazi elhagyott és megcsúfolt terepen, látták amit más nem, mert nem a ló hátáról figyelték a dolgokat. Hírt adhatnának és tanulságokat fogalmazhatnának meg, de nincs kinek. Már nem kíváncsiak az emberek semmire, nagyon megterhelő az amúgy is nehéz élet. Nem kell hír a szórványról és a sehová nem tartozó előadóművészekről sem.

Közben pedig senki sem tudja, hogy a veterán a rossz tapasztalatok mellett örömhírt is tudna hozni, és hozna is, de nincs fül.

Pedig híreik a legmegbízhatóbbak: van kultúra iránti igény Erdélyben! A kicsi utódok bár egyre kevesebben vannak, de lelkesednek a jól előadott, szép magyar mesékért és a vicces versekért. Üzenik, hogy előadásokat szeretnének! A felnőttek viszont ritkán segítenek nekik ebben. Kivéve egy-két tündér tanító nénit, aki összekacsint az előadóművészekkel.