Visszatérve az új érára. Egy-két őrült színész, bábszínész, elképzelt szabadságot vizionált a rendszerváltás után, és lelkesülten, hittől csillogó szemekkel nekifutott a vadonnak. A végvárakból úgy néztek rájuk a bezárkózottak, mint öngyilkosjelöltekre, ezért még kukkerrel sem követték útjukat. Hőseink eltűntek pár évtizedig a szórványban, világvégi kicsi falvakban, koptatták megedzett lábaikat a földutakon. Cipelték díszleteiket a hátukon. A gyermekeken és a falusi tanító néniken kívül senki sem követte őket, nem is hallottak róluk, a média sem kereste kíváncsiságból a falvak sártengereiben egyiküket sem. A gyermekek szeretetéből éltek, a mosolyukból és a kedves ragaszkodásukból. Az igéből éltek, mert munkájukat megfizetni nem lehetett, és nem is tudták. Legtöbbjüknek még betegbiztosításra sem tellett a kemény és kockázatos, folyton utazós munka mellett, hiszen a gyermekeket nemigen lehetett fizetőképes rétegnek tekinteni, főleg a mélyszegénységben élő településeken.
Most, hogy a hőseink életében eltelt húsz-harminc év szolgálat, és a vírus miatt leállítottak mindent, a veteránok is lassan hazatérnek az őserdőből, mert már nincs igény és kereslet. Munkájuk bevégeztetett. Arcuk fakó, lábuk remeg a rengeteg futástól, lelkük tele van égő, fortyogó sebekkel. Ők ott voltak az elmúlt évtizedekben az igazi elhagyott és megcsúfolt terepen, látták amit más nem, mert nem a ló hátáról figyelték a dolgokat. Hírt adhatnának és tanulságokat fogalmazhatnának meg, de nincs kinek. Már nem kíváncsiak az emberek semmire, nagyon megterhelő az amúgy is nehéz élet. Nem kell hír a szórványról és a sehová nem tartozó előadóművészekről sem.
Közben pedig senki sem tudja, hogy a veterán a rossz tapasztalatok mellett örömhírt is tudna hozni, és hozna is, de nincs fül.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!