Erdély földjén, a kőszínházak amolyan igazi kis végvárak, amelyekben a végvári vitézek, nők és férfiak védik anyanyelvünket. De mi van azokkal a különös lényekkel, akik merték vállalni, hogy elhagyják a bástyákat és saját felelősségükre bejárták Tündérföld zegzugos tájait, hogy a magukra maradottaknak vigaszt vigyenek. Nem sok, tucatnál is kevesebb ilyen futóvitéz van. Időnként kirajzanak teljes fegyverzetben és szétrajzanak a piciny szórványfalvakba, és viszik az igét, míg lábukban erő van, s tüdejükben lélek.
A múlt század első felében neves előadóművészeink, versmondóink voltak, legendás fellépésekkel. Aztán, ahogy hazánkat szétszakították, egy ideig elhallgattak a vers szószólói, a vidék kiszolgálói. Ki így, ki úgy. Tessitori Nóra teljesen a beszédtechnika-oktatásnak szentelte életét a színiakadémián, Jancsó Adrienne Magyarországra költözött, György Dénes beleöregedett, Brassai Viktort pedig kivégezték. Majd a hosszú fojtott csönd után, sok idő múlva színre lépett Banner Zoltán, majd Illyés Kinga és sorra még egy jó páran, akik teljes meggyőződéssel, erős hittel és lélekkel, kétségbeesetten hirdették, hogy ez a műfaj nem halott. Szükség van a versre, amelyet mondani és továbbadni kell, akár felnőtteknek, akár gyermekeknek, mert ez az örökségünk és a megtartó erőnk.
1989 után más perspektívák nyíltak, de egyáltalán nem kedvezőbbek, mint a század fiatalabb felében. Bár újból lehetett hivatalosan a szólásszabadsággal élni, az előadó-művészetnek létfeltételt senki nem biztosított, támogatásáról a mai napig szó sem esett. Mivel nincsenek sokan, pontosabban még egy tucatnál is kevesebben, és semmilyen szakszervezetbe nem tömörültek, érdekképviseletük sincs – legalábbis a magyar nyelvű szórványszínészeknek –, és senki sem veszi őket figyelembe. A politikum nem tartja érdemesnek, vagy kifizetődőnek a támogatásukat. Futhatnak saját kedvükre, vihetik a lángot, az igét, mindenki félrenéz. Tegyék saját kedvtelésükre, örömükre, ha akarják. Tartsák a frontot, amíg tudják. Éljenek, ha tudnak, adjanak, ha akarnak, vagy haljanak meg. Nincs pályázat, nincs támogatási rendszer, ők rendszeren kívül vannak. Pontosan ezekből az okokból kifolyólag művészeti díjakra sem nagyon terjesztik fel őket, még húsz- harminc év szolgálat után sem, mert nincs mögöttük színház, aki ajánlja.