A Miskolci Balett színpadra viszi a Gépnarancsot

A Miskolci Balett ismét egyedülálló produkcióra készül. Magyarországon először ők ültetik át a táncszínpadra Anthony Burgess kultikus regényét, a Gépnarancsot. A történetet művészien, de realisztikus formában dolgozzák fel, így a nézők legmélyebb érzelmeire is hatással van a mozdulatokkal elmesélt megrázó cselekmény.

Fotó: EDER VERA

Az eredetileg áprilisra tervezett bemutatót többször is el kellett halasztani a járványügyi helyzet miatt, azonban október 30-án végre sor kerül a premierre a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében. A koreográfiáért ezúttal Dragos Dániel felel, akinek ez az első nagy volumenű koreográfusi munkája a Miskolci Balettnél. „Magyarországon táncjáték formájában még nem volt látható ez az előadás és úgy gondoltuk, hogy itt lehetőségünk van elmenni az elvontabb megfogalmazás felé mind dramaturgiailag, mind pedig a koreográfiában” – meséli a koreográfus-táncművész, hozzátéve: szeretnék, ha a néző az előadás után is gondolkozna még a látottakon.

Fotó: Éder Vera

– A főszereplő és a bandája eléggé szélsőségesen éli meg a társadalmi helyzeteket. A brutalitást itt a saját szintjén mutathatjuk meg, hiszen nem öncélú. Alex valamilyen szinten a brutalitás művésze. Az előadásban nem őt mint bűnözőt, hanem a döntés szabadságát avatjuk szentté. Más kérdés, hogy milyen ez a döntés, de az eredeti mű is éppen a saját döntéseink szabadságát vitatja – részletezte Kozma Attila, a Miskolci Balett művészeti vezetője, az előadás rendezője-dramaturgja.

A Miskolci Balett alapítása óta mindig törekedett arra, hogy megszerettessék a táncot minden korosztállyal, és Kozma Attila szerint az elmúlt évek tapasztalatai alapján már tart ott a társulat (és a közönség is), hogy hagyják, ne csak a történetmesélés, hanem az asszociáció vigye a nézőket.

Fotó: Éder Vera

– Ez egy komplex színház, ahol a helyzetekből, a díszletből, a zenéből, a szereplők egymáshoz való viszonyából össze tudja rakni a néző, miről is van szó, még akkor is, ha nem feltétlenül ismeri a történetet. A kortárs művészet lényege, hogy hagy szabadon gondolkodni, és ebben az előadásban mi is erre törekszünk – hangsúlyozta a rendező.

Fotó: Éder Vera

A díszlet maga is a gondolatiság köré épül, itt nem egy emblematikus tárgy a középpont, de minden szempontból szorosan a koreográfiához, a kortárs történetmeséléshez idomul. Nagyon sok játék van benne, praktikus, és nem csak egy tárgyként használhatók az elemek.

„Na, mi legyen?” – teszi fel a kérdést a főszereplő, Alex, egy messzemenőkig agresszív, manipulatív, ugyanakkor a klasszikus zene iránt rajongó és igen éles elméjű fiú, aki hétköznapjait alárendelt drúgjai (barátai) társaságában tölti. Együtt rabolnak, verekednek, nőket erőszakolnak meg… pusztán saját örömükre, mindenféle valós cél nélkül. Alexet a tetteiért börtönbe zárják, de egy idő után lehetőséget kap, hogy „normálissá” változtassák, hogy aztán ismét szabadon élhessen. Alex él a lehetőséggel, ám az eredmény valami egészen más, mint amire számít…