Mindenki tudja, mi a helyes út

„A nő azt a férfit szereti, aki szenvedélyesen szeret. A férfinak a nőt a kardjával kell a magáévá tennie” – mondja ki a nő Kuroszava Akira A vihar kapujában című 1950-es filmjének egyik kulcsmondatát. Érdekes, hogy hetven éve készült a film, de még ma is sokan úgy tartják, hogy nem igazán lehet érteni.

A film egy bűntény története Fotó: mafab

Pedig ez nem igaz, csak úgy tűnik, hogy más ösvényen kell megközelíteni ezt a műalkotást, amely egyébként megelőzte a korát temérdek, négyszáznál is több vágásával, épp ezért olyan, mintha manapság készült volna, amikor a filmek döntő többségében hasonló mennyiségű a vágás. Valószínű sokan azért nem tudják értelmezni a filmet, mert nem a bűnügyi történet megértése a kulcs. Van másik út.

A film egyébként egy bűntény története, amelyben egy bandita megerőszakol egy nőt, aki szamuráj férjével együtt egy erdőn megy keresztül lóháton, majd a bandita megöli a férfit. Ezután egy tárgyalás következik, amelynek során minden érintett és a két szemtanú megszólal. A történetet tehát elmeséli a pap és a favágó, legalábbis annyit, amennyit láttak, valamint a bandita, a nő, sőt egy médiumon keresztül a halott szamuráj is. A zavart az okozza, hogy a néző eleinte azt gondolja, hogy nyomoznia kell, figyel is rendesen, biztos nem az a gyilkos, akiről elsőre gondoljuk. Aki így közelít a filmhez, az nem fogja érteni, ráadásul a filmrendező csapdát is állít: vizuálisan is úgy tűnik, mintha a nézők ítélőszéke előtt állnának a tanúk és a vádlottak.

Egy bandita megerőszakolja a szamuráj feleségét, de a történet több egy puszta kriminél
Fotó: mafab

Aztán azzal szembesül a néző, hogy egymással ellentmondásos történeteket látunk, a kulcsot nem kapjuk meg ahhoz, hogy melyik lehet a valódi, sőt még az is valószínű, hogy egyik sem igaz. A könnyebb út tehát az volt hetven éven keresztül, hogy mindenki azonnal rávágta: ez a film az igazságról szól, illetve arról, hogy sok minden van a földön, de igazság az éppen nincsen. Az is a könnyebb út, ha azt mondjuk: mindenki a saját hazugságait szajkózza addig, amíg ő maga is elhiszi. Pedig ha erről szólna ez a film, mármint az igazságról és a hazugságról, nem igazán lenne remekmű.

A mélyben inkább arról van szó, hogy senki nem hazudik. Mindenki csak arról beszél, amilyen szeretne lenni, és amit szeretne az élettől. A nő férfit szeretne, aki harcol érte és biztonságot ad neki, aki szenvedéllyel szereti és figyel rá. A szamuráj hős és bátor férfi akar lenni, aki mindenkit, még önmagát is képes legyőzni. A bandita nem akar bandita lenni, tisztességgel szeretni akarja a nőt, dolgozna, hétköznapi életet élne. De nem teszik. A film nem ad arra választ, miért nem tesznek azért, hogy vágyaikat megvalósítsák. Az viszont túl egyszerű magyarázat, hogy azért, mert elátkozott a világ.

Van a filmnek egy kerettörténete is. A vihar kapujában mesélik el a szemtanúk egy embernek az esetet. Mármint egy kapuban, ahova a vihar elől menekültek. Ez a kapu nemcsak védelmet ad. Néhány lécével ugyanis tüzet lehet gyújtani, amelynél megmelegednek. Arról már nem is beszélve, hogy találnak a kapuban egy csecsemőt. Ez a csecsemő a remény. Ő hozza el az új világot, ő váltja meg a film szereplőit. Persze konkrét utalás minderre nincsen. Mindenki azt lát bele a csecsemő létébe, amit csak akar. Lehet az elátkozott világot is hibáztatni, amelyben megtörténhet, hogy kiraknak egy csecsemőt. De lehet azt is észrevenni, hogy a film úgy fejeződik be, hogy befogadják a csecsemőt, és felnevelik. A narráció hetven éven át az volt, hogy Kuroszavának ez a legpesszimistább filmje. Pedig akár még azt is gondolhatjuk, hogy ez a film nem pesszimista. Kuroszava ugyanis egy tanmesével éppen azt tanítja meg a nézőknek, hogy az ember alapvetően jó és jót akar. Az pedig, hogy rosszul, sőt tragikusan csinálja a dolgokat, megváltoztatható. Az emberi lét perifériája a vihar kapuja. Küzdeni kell a természeti elemekkel, de talán az még nagyobb kihívás, hogy meg kell érteni az emberi lét lényegét. Azt, hogy mitől leszünk emberré a vihar kapujában. A feliratos film itt megtekinthető.