Amikor az energia az olvasótól jön

A tárcaíró kapott egy olvasói levelet. Ezt most konkrétan kritikusként kapta.

A tárcaíró kapott egy olvasói levelet. Ezt most konkrétan kritikusként kapta. Évtizedekig nem kapott olvasói leveleket, de amióta tárcákat ír, kap néha ilyet. Mindig örül neki, de furcsa módon valahogy mégis képtelen válaszolni ezekre a levelekre. Valahogy szürreálisnak érzi a tárcaíró, hogy amiket ír, azt olvassák. Az egész újságíró mesterség különös varázsa ez, nyilván azért is írogat a tárcaíró, de mégis valahogy olyan szürreális ez az egész. Ahogy betördelik a szöveget, képet választanak hozzá, nyomdába megy, majd a postás kézbesíti a lapot az előfizetőknek. Az üzenetet. Amit aztán elolvas az olvasó. Megszületik a közös gondolkodás, de valahogy a tárcaírónak nincsen a fejében, hogy lehetséges visszajelzés is. Ezért érzi a tárcaíró szürreálisnak az olvasói levelet, ezért nem képes válaszolni rá. Pedig a tárcaíró minden egyes alkalommal meg is fogalmazza magában a választ, ami köszönetnyilvánítás. Azt se gondolta eddig a tárcaíró, hogy mindez egy tárca témája lehetne. Csakhogy a legutóbbi olvasói levél esetében történt valami különleges. A levélben ugyanis többek között arról volt szó, hogy a tárcaíró a filmtörténeti sorozatában írhatna a japán filmről is. A különös mindebben az, hogy a tárcaíró éppen erre készült. Egy hónapja is van már, hogy újranézte Ozu Jaszudzsiro Tokiói történetét. Viszont nem írta meg a filmkritikát eddig. Méghozzá azért, mert gondolkozott a filmen.

Fotó: 123RF

A Tokiói történet az egyetemes filmtörténet remekműve. A tárcaíró filmtörténeti olvasmányai során sokszor találkozott a művel, látta is temérdek alkalommal. Mégis valami különlegeset akart írni róla. Valami olyat, amit még nem írtak. A tárcaíró ugyanis azzal nehezíti az életét, hogy ha filmtörténeti alapművekről mai szemmel ír filmkritikát, akkor minden alkalommal arra törekszik, hogy valami újdonsággal, új gondolattal, új megközelítéssel szolgáljon. Az pedig nem mindig olyan egyszerű. Közel egy hónapja gondolkozik a tárcaíró azon, hogy mi a Tokiói történet igazi titka. Mármint nem arra gondol a tárcaíró, miért aktuális manapság a mű, nem is arra, hogy hatvanhét év alatt miért nem lett poros a film, mert azt tudta, hanem arra, hogy mi ennek a zseniális alkotásnak az igazi kulcsa. Azt érezte ugyanis a tárcaíró, hogy van valami, amit még nem írtak meg. Valami nagyon fontos. Bölcsességgel találkozott a film nézése közben, valami nagyon bölcs rendezői magatartással, de nem tudta megfogalmazni, mi az. Energiát érzett, valami nagyon erős energiát, amit nem sok film esetében lehet érezni. És akkor jött egy olvasói levél, hogy itt az idő a megíráshoz. Azt olvasta a leírt sorok között a tárcaíró, hogy: Kezdj bele! Tudod. És amikor belekezdett az írásba, meg is született a gondolat: a formanyelv a kulcs a tartalomhoz. Ozu a filmformanyelvvel a figyelmetlenség tartalomban megjelenő legyőzésére tanít. Miután mindezt kifejtette a filmkritikában, egészen megdöbbent a tárcaíró, hogy milyen különös energiaáramlás részese volt. Mert ez az energia most nem az olvasó felé áramlott, hanem az olvasótól jött.