Az Omega hatodik lemezének már a borítója is kalandos történetű. Az ezt tervező Ágoston István fotóművész talált egy olyan házfalat, ahol az ablakok még megvoltak, de a mögötte lévő épület már hiányzott. Ezen a ponton adjuk át a szót Kóbor Jánosnak. – Itt az volt az ötlet, hogy létrával felálltunk az ablakok mögé, és minden ablakban volt valaki egy szál virággal. Erdős Péter ezzel az ötlettel úgy rúgott ki minket, mint annak a rendje, mondván, hogy mit képzelünk mi ezzel a hippi-korszakot idéző fotóval, egyébként is vége van már azoknak az időknek. Mi nem értünk rá vele hadakozni, mert egy két hónapos nyugat-európai turné előtt álltunk, mindenesetre leadtuk az anyagot, és mentünk a dolgunkra. Amikor innen hazatértünk, láttuk ám, hogy semmi nem valósult meg a borítónkból, egy sejtekre emlékeztető kaptár szerepelt rajta, meg valami lányarc.
Erdős nyilván kihasználta, hogy nem vagyunk itthon, így a saját akaratát és elképzeléseit könnyűszerrel érvényesíthette. Nem is értettük, Erdős viszont magyarázgatta nekünk, hogy azért van rajta ez a kaptár, mert az hatszögű elemekből áll, és nekünk ez a hatodik lemezünk. Mi meg nem hittünk a fülünknek, nem akartuk elhinni, hogy ennyire nagy zagyvaságot hogyan lehet összehordani. Persze mondta, hogy az eredeti terv tarthatatlan volt.
A kádári Magyarországon eltelt tizenkét év az első magyar, egyébként Balatonföldváron tartott és a belügyi szervek által jócskán felfújt – sőt alapos gyanú szerint általuk generált – „huligántalálkozó” óta még mindig szemet szúrt a rendszer őreinek, ha néhány ártatlan virágszál megjelent valahol. Ennek látta kárát az Omega.
A rádió az igazi
A lemeznek Körmendi Vilmos volt a zenei rendezője, úgy látszik, a táncdalos zenemesterek egészen a hetvenes évek közepéig végigkísérték az Omega történetét. A lemez egyik részét az Országos Rendező Iroda próbatermében vették fel, de volt olyan is, mint a Nem tudom a neved című szám, amelyet a Magyar Rádió stúdiójában, a ráénekléseket pedig úgyszintén ez utóbbi helyen rögzítették. Ennek a zenei rendezője lett Körmendi Vilmos, hiszen ő ott volt kéznél a rádióban. Jópofán és segítőkészen állt hozzájuk, a hangzásvilágukon sokat javított, ezért ez jobban szólt, mint a korábbi lemezeik. A szakmabeliek azt is érzékelhették, hogy a rádió felvételei mennyivel magasabb színvonalúak lettek, mint azok, amelyeket nem ott vettek fel. Az utómunkálatokkal persze ezen a különbségen sokat lehetett tompítani, de a bennfentesek akkor is észrevették a különbséget.