Presser Gábor, az író

Számos pop-rocksztárról született már különböző színvonalú monográfia, de olyat ritkán hallunk, hogy közülük valaki egyedül megírta a saját maga történetét (szerzőtárssal már több példa akad). Nos, Presser Gábor ezt tette, valószínűleg mert úgy érezte, ezt neki kell megírnia, ezt ő tudja a legjobban megcsinálni.

Budapest, 2019. október 28. Presser Gábor Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas előadóművész, zeneszerző a Zwack Unicum Nyrt. sajtótájékoztatóján a cég fővárosi székházában 2019. október 28-án. MTI/Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt Forrás: MTI

Tulajdonképpen a történész hallgatóknak külön egyetemi szemináriumokon tanítják azt a témát, amit itt Presser két oldalban összefoglalt, és amelynek minden mondata akár egy külön kiselőadás témája lehetne. Például arról, hogy

a kvázi memoárkötet szerzője leginkább azért vetemedik írásra, hogy saját magát emelje piedesztálra,

vagy arról, hogy a visszaemlékező sokszor nem feltétlenül úgy idézi fel a történéseket, ahogy azok végbementek – az idő megszépítő ereje vagy a saját érdekeket alátámasztó koncepció erősítése okán –, illetve ahogy azokat a vele együtt átélők is visszapörgetik az agyukban.

Arról nem is beszélve, hogy – egy 2003-as színházi mondásnak tulajdonítva a frappáns mondatot –

„Attól, hogy valami nem történt meg, még lehet igaz”.

Ezt nyilvánvalóan nem kell teljesen komolyan venni, de azért el lehet rajta gondolkodni, hogy amikor egy adott történet – amely amúgy a valóságban nem ment végbe – szárnyra kel, vajon miért tud befutni igen hosszú pályát és miért van az, hogy az emberek hajlamosak elhinni, még akkor is, ha ők maguk is tudják, hogy azt nem kell készpénznek venni. Mindenesetre sok-sok sztoriból kapunk ízelítőt vagy éppen az egészet, miközben a szerző valóban nem tudta teljesíteni azt a célkitűzését, hogy ne szuszakoljon egy történetbe legalább másik hármat – de nem is baj, ez is jól áll neki, mint a dörmögő hang, és szemmel láthatóan élvezi a mesélő szerepét.

Magánélet és világsztárok

A kisebb-nagyobb történetek sokaságából kitűnnek a magánéleti szálak, amelyek mindig hálás témául szolgálnak a nagyközönség számára, és ezzel a szerző él is a maga ironikus humorával. Ezek közül a lengyel Agneta- és a román Alicia-sztori mulatságos, annak ellenére, hogy utóbbi már ismert volt néhány interjúból, amiről a kötet említést is tesz. Persze azt nem lehet elvárni, hogy egy olyan művész, aki folyamatosan és még ma is a figyelem középpontjában áll – miközben a személyét ért médiaérdeklődésnek csak saját döntése szab gátat –, kizárólag új történetekkel lepje meg a nagyérdeműt. Ebből kifolyólag még élvezzük is, hogy a már esetleg ismert anekdotát milyen mulatságosan, stílusosan adja elő, ahogy egyébként a fanyar humor átszövi az egész kötetet, amitől az ember időnként hangosan felnevet (egyik kedvencem, amikor azt írja le, hogy Amerikában kapott egy olyan erős kávét, amitől két napig nem aludt, ellenben fejben nagyon jól és nagyon gyorsan gitározott). Az Alicia-történetbe még az is belefért, hogy a New York-ban zajló Stewie Wonder-koncertet és az azt követő backstage-élményt is megossza velünk, hozzászőve az Elton Johnról alkotott véleményét, aminek sokféle vonzata van. Nagyon tanulságos ugyanis, hogyan gondolkodik egy jóérzésű, magasan kvalifikált magyar zenész arról, ahogyan világsztár kollégáját, Stewie Wondert 1982-ben egy londoni koncertjén egyik percről a másikra megalázták a színpadon azzal, hogy kvázi kíséretnek használták zongorajátékát, miközben Elton John vagy száz futball labdát rúgott ki a közönségnek. Presser jól érzékelhetően tisztában van azzal, hogy ez egyszerűen csak egy marketingfogás, amitől csak még jobban fogynak majd a lemezek, de szerinte a jó ízlésnek akkor is van határa, és jól esik olvasni, hogy ennek hangot is ad. Ahogy azt se állja meg az olvasó, hogy ne érezze át a perc rocktörténeti jelentőségét, amikor Pressernek New Yorkban olyan szerencséje volt, hogy leülhetett John Lennon pianínójához játszani. Aztán visszazökkenünk a magánéleti szférába, és megtudhatjuk, hogy Pressernek olyan szerencséje is lehetett volna, ha akarja, hogy Párizsban megörökölte volna Arthur Rubinstein világhírű zongoraművész – Chopin műveinek leghíresebb XX. századi interpretátora – lakását a benne lévő zongorákkal együtt. Ennek csak egyetlen feltétele lett volna, ha feleségül veszi az egyik leszármazottját, nevezetesen a már említett Aliciát. Mivel nem szövődtek közöttük szerelmi szálak, Presser ezt a ziccert úriember módjára kihagyta, amit nagyon tapintatosan ír le.

Speciális Varsói Szerződés

A kötet megszámlálhatatlanul ontja magából a bizarrabbnál bizarrabb történeteket – oldalanként akár többet is –, amiket mindenki a saját javára böngészhet, a zenekedvelőktől és a filmesztétáktól kezdve a jogászokon át a médiatudósokig, a pszichológusokig vagy akár az addiktológusokig bezárólag.

Ha valaki kellőképpen el akar mélyedni az egyes sztorik mondanivalójában és tanulságában, akkor akár hetekre elegendő csemegéket tart a kezében.

Az egyik ilyen rémtörténet a korabeli szocialista viszonyokat nagyon jól mutatja be, mégpedig azt, hogyan semmizték ki a jobb sorsra érdemes magyar rocksztárokat (egyébként ez különböző nagyságrendekben ugyan, de jóformán kollektíve igaz volt a teljes magyar rockzenei élmezőnyre is). Az történt ugyanis, hogy az LGT 1976-os varsói koncertjét közvetítette a lengyel rádió, a magyar Nemzetközi Koncert Igazgatósággal kötött megállapodás alapján. Már az is megér egy misét, hogy vajon magukat a koncertező zenészeket hogyan lehetett kihagyni ebből a szerződésből, de ezen még nem akadtak ki az LGT tagjai. Az más kérdés, hogy már itt is kimutatta foga fehérjét a regnáló hatalom, hiszen a velük dolgozó művészek feje fölött döntöttek róluk. (Idevág, hogy nagyon megragadta a lényeget az a szovjet rendszerre visszaemlékező idős ember, aki a Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas írónőnek adott interjút, amikor azt mondta, a kommunizmus a börtön és az óvoda keveréke volt. Az embereket, illetve azok lelkét bezárta, viszont mindenféle teljesítmény nélkül ellátta őket – igaz, meglehetősen alacsony színvonalon – a legszükségesebb anyagi javakkal, ezáltal kiszolgáltatottakká tette őket, s így generációkat nem engedett felnőni. Presseréket is gyereknek nézte a könnyűzenei hatalom, amikor nem engedte meg a beleszólásukat a saját sorsukba, a saját művészi produktumuk publikálásáról és terjesztéséről.)

LGT együttes 1976-ban: Karácsony János, Somló Tamás, Laux József, Presser Gábor
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A koncert annak rendje és módja szerint lezajlott, csak arról „felejtettek el” szólni az LGT-nek, hogy felvették a produkciójukat, amivel szintén megsértették a zenészek jogait. De ha ez még nem lett volna elég, ha már lúd, legyen kövér alapon az ebből a felvételből készített zenei anyagból nagylemez is készült LGT in Warsaw címmel az ottani egyik állampárti lemezkiadó – a lengyeleknél területi alapon több kiadó is működött, de természetesen mindegyik a pártállam felügyeletét „élvezte” –, a Polskie Nagrania gondozásában, ami bombasiker lett, összesen a keleti blokkban több mint egymillió példányban fogyott belőle, de a lengyelek ebben az esetben a szovjeteket tekintették példaképüknek, akik nem vettek részt a szerzői jogdíjak rendezését koordináló Római egyezményben, így Presserék bottal üthették a jogdíjuk minden zlotyját, a lengyelek pedig nem voltak hajlandóak fizetni nekik (ezt a fajta erkölcstelenséget a rendszerváltás után már nem lehetett megtenni). Feltételezhetően nagyot kaszáltak belőle a lengyel szerkesztők és zenei rendezők. Ahogy Presser fogalmaz: „Ez volt a Béketábor első, országhatárok felett átívelő, népeink barátságát még szorosabbra fűző bootleg, azaz állami kalózkiadvány.” Aztán még rezignáltan és jó adag malíciával hozzáteszi: ez volt az ő Varsói Szerződésük. Nem mondhatjuk, hogy ez a jogi szempontból enyhén szólva is erősen megkérdőjelezhető vállalkozás nem volt sikeres, az LGT még 1982-ben is tucatjával látta a bulgáriai Várnában a kirakatokban ezt a szó klasszikus értelmében vett kalózlemezt, amelyeket aztán annak rendje és módja szerint a bolgár rajongók dedikáltattak is velük, és amellyel államilag támogatott módon és vérlázítóan zsákmányolták ki a magyar zenészeket. Ők ugyan nem akarták annyiban hagyni – hogy miként próbáltak elégtételt venni, arról nem szól a könyv –, de az esélytelenek nyugalmával tették mindezt. Ha valaki azt hinné, ezzel véget ért az ügy, nagyon téved, az abszurditások eddig is hihetetlen láncolata ezen a ponton még mindig nem szakadt meg, ugyanis a lengyel lemezkiadó főnöke oroszul írt egy gratuláló levelet Bors Jenő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV)-igazgatónak, amikor átlépték az eladott egymillió példányt. Az MHV-nak persze jogilag semmi köze nem volt ehhez a lengyel LGT-lemezhez, hiszen nem ők rendelték meg, semmiféle munkálatba nem vonták be őket, és a külföldi terjesztésekről egyébként sem állapodtak meg velük. Érdekes azon eltűnődni, hogy amikor Bors Pressernek felolvasta a levelet, mire gondolhatott, mert a könyv elbeszélése szerint nem mondta ki. A történet függeléke, hogy miután 1981-ben Lengyelországban kihirdették a rendkívüli állapotot, soha többé nem hívták meg őket fellépni, állítólag azért, mert felmerült, hogy a Szolidaritás egyik aktivistáját ők „csempészték ki” az országból. Presser visszaemlékezése szerint valóban ült a kisbuszukban egy ilyen ember, de a lengyel belügy négy alkalmazottjának tudtával, aki a csehszlovákiai – egyébként részeg – határőrök szeme láttára hagyta el hazáját.

A könyv a keleti blokk számos abszurd könnyűzenei jelenetét feleleveníti, amelynek Románia széles tárházát adta. Az egyik ilyen szituációban Bukarestben egy jóformán teljesen új épületkomplexumban léptek fel, amely állítólag a parlamenti negyedhez tartozott (Presser felfedezni vélte ezt a koncerttermet – amely igazából nem is az volt – egy televíziós híradásból, ahol Ceaușescu az egyik utolsó beszédét tartotta). Egy szinte „zárt városban” kellett koncertezniük, ahol az addigra már megszokott, rájuk állított „szekusaik” leléptek mellőlük, de kaptak helyettük másokat, barnaingeseket, pisztollyal felfegyverkezve. Ők, miután túl sokat sertepertéltek a zenészek az egyébként az akkori világszínvonalon álló „hangosító” berendezések körül – amelyek nyilvánvalóan a lehallgatásukat és a koncerthangulatot voltak hivatva felvenni –, betessékelték őket egy elzárt helyiségbe, gyakorlatilag rabként kezelve a bandát. Az volt az egyetlen szerencséjük, hogy a kis bezárt ablakukon keresztül meglátták két rajongójukat, akiknek integettek, hogy baj van.

Az LGT együttes tagjai 1981-ben: Somló Tamás, Presser Gábor, Karácsony János, Solti János
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Mire a lányok értesítették a bukaresti magyar nagykövetséget, ahonnan az egyik alkalmazott azonnal kiszállt a terepre, előre telefonon bejelentkezve. Sikerült elsimítani az ügyet, a zárat kinyitották és Presserék kiszabadulhattak, miközben előkerült a román monopol koncertszervező vállalat, az Aria egyik apparatcsikja, egy végtelenül antipatikus, beképzelt nő, aki utasító hangnemben, lekezelően bánt a magyar művészekkel, majd meg sem várva még a koncert kezdetét, elviharzott. A fordítva lovon ülés tipikus, minősített esete volt ez, az ostort az LGT tagjainak hátán csattantva. Némi kárpótlás gyanánt a magyar nagykövetség meghívta őket a koncert után vacsorázni, de a Securitate éber őrei folyamatosan ott lihegtek a nyakukban.

Felsorolni is nehéz, szinte lehetetlen, mennyi érdekes, letaglózó, kuriózumszámba menő vagy éppen megható részlete van a könyvnek.

A kádári cenzúra labirintusszerű járataiba éppúgy bepillantást nyerhetünk, mint a Yamaha fesztivál hangulatába, az LGT szovjet turnéjának meghökkentő részleteibe, az Omega angliai fellépéseinek vagy a 2018-as Papp László Sportarénában adott koncertek hátterébe.

Kellőképpen tömény és még inkább sikeres volt az a nem mindennapi művészeti tevékenység, amit Presser Gábor letett az asztalra ahhoz, hogy maga a könyv is tele legyen érdekességekkel, anekdotákkal, nevettető vagy éppen elgondolkodtató motívumokkal. Nem is feltétlenül úgy kell olvasni, mint egy hagyományos kötetet, az elejétől a végéig, hanem inkább úgy, mint egy Bibliát vagy egy enciklopédiát, hogy az éppen aktuálisan érdeklődésre számot tartó részben elmélyül az ember, aztán kihámozza a számára legfontosabb tanulságot, ami nem biztos, hogy minden embernek ugyanazt jelenti majd.

Presser Gábor az Arcus Temporum XII. Pannonhalmi Művészeti Fesztiválon 2016-ban
Fotó: Krizsán Csaba/MTI

Ennek a szerkezeti sajátosságnak tudható be a kötet címe is, hiszen a Szentírásban voltak a prófétáknak vagy az evangélistáknak könyvei, mintegy utat mutatva az érdeklődőknek. Bár a Bibliában sincs, azért a Presser könyvének végéről mégis hiányzik egy név- és egy tárgymutató. Azt, hogy ezek nincsenek, még az sem indokolja, hogy rendkívül szövevényesek a történések és maga a mondanivaló is. Sőt, ez a tény még inkább fájóvá teszi ezt a hiányosságot. A szövegbe közbevetett nagyon apró betűs – sokszor vicces – zárójeles mondatokat pedig a jól bevált lábjegyzet apparátusban látná inkább szívesen az ember, még akkor is, ha ez nem egy tudományos mű. Persze ez jópofa, mondhatni egyedi megoldásként is felfogható.

A könyv végén az áll, hogy 2021-ben megjelenik ennek a kiadványnak a második kötete, amely biztosan legalább akkora érdeklődésre tart majd számot, mint ez az első.

Afelől se legyen kétségünk, hogy azok a történések sem lesznek kevésbé érdekfeszítőek, talán még majd az is kiderül, hogyan alakult ki az, hogy Presser Gábor már a Kádár-rendszerben is bizonyos szempontból megkerülhetetlenné vált, olyannyira, hogy egyes visszaemlékezések szerint az MHV-ban a közreműködéséhez kötötték az egyik énekes 1984-es szólólemezének megjelenését, amit persze lehet a mindenek felett álló zenei őstehetséggel magyarázni.

Ahogy az egyes számok keletkezéstörténetét is szívesen olvasnánk, különös tekintettel néhány olyan számra – Gyere, gyere ki a hegyoldalba! vagy Az eső és én –, amelyeknél a szakma felkapta a fejét egynémely külföldi számmal való kísérteties hasonlóság miatt.