Szívbe zárt fájdalom
A szabadabb világ és a jobb élet reményében a kommunizmus időszaka alatt százezrek hagyták el úgy az országot, hogy ezzel még kellemetlen helyzetbe is sodorhatták az itthon maradt családtagjaikat, akiket különböző fortélyokkal vegzáltak: alapból nem kaptak útlevelet, gyerekeiket nem vették fel a felsőoktatásba, és lehetőség szerint a legrosszabb munkakörökbe sorolták be őket. Az pedig a kommunista rezsim kiszolgálóinak szemében természetes volt, hogy az emigránsokat távollétükben börtönre és vagyonelkobzásra ítélte a hatalom, egyszerre taposva lábbal a szabad lakóhelyválasztáshoz és a tulajdonhoz való jogot. Ebben a kontextusban már csak hab volt a tortán, hogy az emigráns zeneszerzők rádiófelvételeit elvileg letörölték a szalagokról – Szentkuti Pál, a Magyar Rádió szórakoztatózenei rovatának vezetője azért megmentette egyebek mellett a Lovas Róbert-dalokat, és titokban átmásoltatta azokat egy másik szalagra –, számaikat nem játszhatták, az előadók esetében pedig másokkal énekeltették el a dalokat. Az itthon maradt zenészek számos alkalommal megénekelték a szívükbe zárt fájdalmat, amit ez a helyzet, illetve egy-egy barát vagy közeli kolléga ilyetén módon való elvesztése okozott. A szívszaggató érzés pedig minden valószínűség szerint bizonyos értelemben fokozódott, mert az ügyek természetéből fakadóan a Kádár-rendszerben erről nagy nyilvánosság előtt nem lehetett beszélni. Így aztán maradtak a dalok, amikben a keserű pirulákat fel lehetett oldani.
„Tízezer lépés olyan sok”
Az Omega 1969-es lemezcímadó Tízezer lépés című száma felveti a messzire távozott magyarok sorsának problematikáját, bár ezt a zenészek nem ennyire egyértelműen juttatták kifejezésre. Kóbor János szerint „lehet így is értelmezni, noha nyilvánvalóan ez a szám is megközelíthető többféleképpen. A mi olvasatunkban arról szól, hogy minden nagy dologért az életben óriási erőfeszítéseket kell tenni, legalább tízezer lépésre van szükség, és le kell mondani például tízezer csókról, és még az is lehet, hogy tízezer boldogtalan napot is át kell élni. Kezdetben azzal sem voltunk tisztában, hogy meddig mehetünk el, hol van az a bizonyos határ, amit nem szabad átlépnünk, különben retorziók érhetnek bennünket.” A zenekar tehát óvatos duhaj volt, de a befogadó hallgatók mégiscsak tudták, hogy a „tízezer országhatár”, ami az emberek közé állt, ha számszakilag nem is, de ténylegesen, fizikai értelemben is fennállt. A tízezer számnévként a megszámlálhatatlanul sok szinonimájává vált, s az emberek szimbolikusan ennyi lépésre álltak egymástól – idehaza a fridzsiderszocializmus társadalmának elhidegülő éveiben egymás között képletesen, az emigránsok esetében pedig ténylegesen.
Ugyancsak az Omega nevéhez fűződik A száműzött című, egyébként könnyed hangvételű, majdhogynem latinos stílusú, még kongát is felvonultató dal, amelyből nem nehéz kiszűrni, hogy az emigránsokról szól.