Mégsem ezekből idézek most, hanem a kedvencemből, ami kicsit ki is lóg a kötetből, mivel itt a hős nem konstans sötét, cinikus alak, hanem éppen beavatásban részesül, vagyis fejlődik. A mitikus beavatástörténet több ponton is azonosítható, konkrét mitológiából merít:
„Még lélegeztem. Homályos alakot láttam a lábaim alatt. Kipislogtam szemeimből a könnyet és a vért. Most már láttam. Én álltam ott. Tisztán és sértetlenül. Kezemben hosszú, fagyöngyből faragott lándzsát tartottam.
– Kész vagy? – kérdeztem.
Bólintani próbáltam. Nem hiszem, hogy sikerült, de értettem magam. Az oldalamhoz emeltem a lándzsát.
– Ezt a halált magamnak ajánlom – mondtam, majd egyetlen egyenes mozdulattal a bordáimon keresztül szíven döftem magam. Megkönnyebbültem. Köteleim elsorvadtak. […] A Nap tétova csíkként húzódott az égen, a Holddal kétszínű szivárványt alkottak.”
Kertész frivol üdeséggel fog meg látszólag elcsépelt témákat is, mint ember és gép közti vonzalom vagy a számítógépes társkeresés. A stílus, a problémafelvetés és a végkifejlet is sokszor idézi a régi jó Galaktika folyóirat novelláit – csakhogy ezek a történetek, ismétlem, egy első kötetes szerző képzeletéből pattantak elő, amitől nyilvánvalóan ő maga is már megrémült.
A teljes könyvet jellemző morbid akasztófahumor egyik csúcsjátéka Az emberiség mindenekfelett, ez a teljesen kicsavart, bolygóközi inváziós, akár műfajparódiának (a műfaj hidegháborús aranykorára gondoljunk) is fölfogható sci-fi:
„Az emésztésünk rendkívül hatásos, szinte bármit képesek vagyunk komolyabb károsodás nélkül elfogyasztani, az inváziót követő ’22-es éhínség során a megszállóinkkal táplálkoztunk, ezt a szokást meg is tartottuk, sok más idegen lény is ínyencségnek számít az étrendünkben. Civilizációnk kezdete óta folyamatos háborúban állunk önmagunkkal is. A legtöbb idegen kultúra az összetartásának köszönhette a fejlődését, mi ellentéteinknek.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!