A keresztúri vámpírt lapozgatva sokszor emlékeztetnem kellett magam, hogy a fiatal, első kötetes kárpátaljai szerző, Kertész Dávid kötetét olvasom, nem pedig valami Charles Bukovski- vagy Chuck Palahniuk-szerű, hétpróbás, vén kalandorét, afféle villoni vagabundét, aki mellé bármikor leülünk a tűz mellé, hogy meghallgassuk a történeteit. Egyes, titkolt elvágyódásokat dédelgető hölgyolvasók pedig talán szívesen is ébrednének mellette, ha kakasszóval nem állna odébb.
A tömegszórakoztatási tömegelektronika és tömegmédia korában az ember nyilvánvalóan nehezebben mesél el és hallgat meg egy jó kísértethistóriát, hisz ott van a tudatunk, a legszélsőségesebb kép- és hangeffektusokkal megerőszakoló filmek bambulásának érzéki moslékja. Betegebbnél betegebb rendezők és forgatókönyvírók igyekeznek sokkolni, megdöbbenteni, fölrázni minket. Bizony elfelejtettük, a legrémisztőbb dolog a világon: a saját képzeletünk.
Cinikus, könyörtelen világ A keresztúri vámpíré, igazi noir: itt nincsenek jófiúk, csak rosszak, még rosszabbak, szerencsétlenek és áldozatok. A rövid, csattanós történetekben nincs mellébeszélés: ami elmondható, el kell mondani, mert közel a hajnal. A stílus egységesen szikár, mondhatni, minimalista, de ez nem az a posztmodern irodalmi blődli, amit sokan minimalista prózának mondanak, és az bennük a legérdekesebb, hogy valaki kinyitja az ajtót, aztán becsukja. Ez úgy minimalista, ahogyan a (rém)mesék vagy legendák. A szerző el akarja mondani, mi meg arra vagyunk kíváncsiak, amit mond. Sokatmondók a három részre tagolt novelláskötet fejezetcímei: Esküszöm, megtörtént; Ez nem velünk történik; Azt hiszem, meg fog történni.
A stiláris paletta sokszínű, sokízű. Akad itt a ködös Albion gótikus horrorjaira hajazó rémtörténet, mint a Herr Drosselmeyer szerkezete, A felkelő nap háza vagy a kötetnyitó Sírrabló, olyan brutális csattanóval, hogy sokat próbált ínyenceknek is belesajdul a tudata, és akad olcsó szeszben ázó, túlvilági western, mint A rozsdás patkó. Van, ahol se rém, se horror, mint az Egy ellopott mondat vagy a Máli néni újratemetve morbid groteszkje, ami tényleg megtörténhetett. Van guláganekdota is, az egyik leggyönyörűbb káromkodással, amit valaha olvastam. És van, ami szinte nem is történet, csak egy jelen idejű hangulat, mint az Akarat című pillanatkép, ami kísértetiesen emlékeztet egy híres ipari metálegyüttes híres videóklipjére. Majd kitalálják, melyikre.
