Tíz magyar szerelmes verset válogatott össze a Kultúra.hu Bálint-nap alkalmából

Kiválasztani a magyar költészet leggyönyörűbb szerelmes verseit olyan, mintha az embernek a kedvenc gyermekét kéne megneveznie, így a teljesség igénye nélkül most tíz olyat gyűjtöttünk össze nektek, amelyeket érdemes időről időre újraolvasni – olvasható a válogatás bevezetőjében.

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben,

Csókban, tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,

Halálosan, tudatosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben

Legyek majd csontváz, vig halott

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

Petőfi Sándor: Fa leszek, ha…

Fa leszek, ha fának vagy virága.

Ha harmat vagy: én virág leszek.

Harmat leszek, ha te napsugár vagy…

Csak hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillaggá változom.

Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy

Egyesüljünk) én elkárhozom.

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Szabó Magda: Kinek már álma sincs

Rólad, terólad. Míg erőm tart,

s a lopott pillanat szabadsága

szavakra bomlik, megnyitja torkomat.

Ó, hadd kiáltsam messzire,

mi vagy nekem e súlyos ég alatt!

Talán utólszor. Mert a nappal

kiszopja csontjaimat,

mert ébren várom, a hegyen

hogy gázol át a virradat.

Kinek már álma sincs, meddig tart élete?

E test meddig lesz még erős?

Itt lassan-lassan minden ismeretlen,

csak a halál, meg te vagy ismerős.

Hogy írjon verset, aki fél?

Hogy írjon verset, aki fáradt,

hogy írjon, aki nem remél,

ki úgy tölti az éjszakákat,

hogy mire új reggelre kél,

várja, valaki nekitámad?

Lásd, rólad írnék, s szüntelen

másról beszélek én,

világunk iszonyú vizében

gázol e költemény.

Ó, mennyire szeretlek , hogy miattad

sorsunk keserű kortyait nyelem,

rémült testem meg tud pihenni

békítő testeden, s az éjjel

szörnyei közt lehelleted a védelem.

Mily sötét van mindenütt!

Csak az ablakunk fénylik.

Csak dadogok. Szeretlek,

annyira, hogy még kívánok élni.

Vezess! Támaszd meg homlokom

szelíd homlokodon, ha

mint a részeg, dülöngőzve járok,

s kiáltozom.

Átláthatatlan téli reggelek:

alig virrad, hogy munkába megyek;

csiszolja ifjú érdességemet a város.

Egyszer oly kerek leszek, oly síma,

mint a többi odalenn.

Őrizd lelkem épségét, szerelem !

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt

Tüzeire? – a cirpelő mezőn

Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn

Csillant egy csillagtestvér fény… be szép volt!

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,

– Szelíd, ezüst kar – s átölelni jön,

Emelni lágyan, véle lengni fönn,

Hol égi súlyt az éther könnyedén hord…

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj

Szivünkből úgy szállt, mint finom homok

Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,

Hogy addig mennybe értünk, s angyalok

Kacagtak ránk az égi balkonokról…

Fodor Ákos: Szerelem

ahogy a szél meglebbenti a függönyt

nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.

Weöres Sándor: A társ verse

Keverd a szíved

napsugár közé,

készíts belőle

lángvirágot,

s aki a földön

mellén viseli

és hevét kibírja,

ő a párod.

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullvaféltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, – remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

https://kultura.hu/10-magyar-szerelmes-vers-balint-nap-alkalmabol/