időjárás -1°C Artúr, Vince 2022. January 22.
logo

Illúziók a fiatalokban a nyugati életformáról

Csatári Bence
2021.02.27. 08:00
Illúziók a fiatalokban a nyugati életformáról

„Ifjúságunk egy része türelmetlen a szocializmus építésének ütemével szemben. Számos illúzió él bennük a nyugati életformáról, s ez gyakran elhomályosítja a szocialista perspektívát” – látta meg helyesen a helyzetet a hatvanas évek közepén a budapesti I. Kerületi Tanács végrehajtó bizottsága, amikor értékelte a pártállam által kiadott népművelési programot. A Kádár-rendszer politikai megszilárdulása után a hatalmi hierarchia legalsó lépcsőfokán álló települési és kerületi tanácsok továbbra is fenntartásokkal kezelték a Nyugatról – rokonok, barátok, ismerősök útján – beáramló könnyűzenét. Ennek mértéke határozta meg, mennyire szigorúan ellenőrizték a Nyugat ópiumának is nevezett szórakozási formákat.

Budapest I. kerületében olyan emblematikus ifjúsági szórakozóhelyek működtek, mint a Budai Ifjúsági Park, Magyarország legnagyobb szabadtéri, kifejezetten könnyűzenei szórakoztatócentruma (a Kisstadionba az Ifipark tizenkétezréhez képest ugyan befértek tizennégyezren, de azt elsősorban sportrendezvényekre használták), a Bem rakparton álló és a Mini együttes törzshelyévé vált Bem „Rockpart” (ahol játszott továbbá többek között a Syrius és Radics Béla is), vagy a május elsején és augusztus 20-án birtokba vehető Tabán. Az I. kerületi tanács 1964. július 3-án tartott ülésén az MSZMP KB plénumon már 1958-ban elhangzott – később 1965-ben megerősített – irányelveket a gyakorlatba átültetve kijelentették: kerületükben a tanács végrehajtó bizottsága ellenőrizte „a lakosság általános műveltsége terjesztésének, kiegészítésének, elmélyítésének érdekében folyó iskolán kívüli népművelést” és az ennek otthont adó intézményeket.

Zenés rendezvények ellenőrzése

Így fordulhatott elő, hogy a könnyűzenéhez mit sem értő, azzal szemben legtöbbször zsigeri ellenszenvet érző bürokraták kezébe került a koncertek engedélyezése, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy a Bem Rockparton olyan toleráns és nyitott igazgató állt a mindig tüchtig Margó néni személyében (ő avantgárd művészeket is felkarolt és progresszív filmklubnak is helyet adott), aki engedte a beatmozgalom kibontakoztatását. A személyes szimpátiáján túlmenően ebben segítette az is, hogy férje felelős beosztású hivatalnok volt a Kádár-rendszerben.

A Mini együttes a klubjuk előtt, Czipó Tibor, Török Ádám, Dobos Doxa Sándor, Závodi János.
Fotó: Fortepan/Rubinstein Sándor

Tehát ez a sokszor nehézkes, különböző átfedéseket mutató tanácsi rendszer felügyelte és irányította helyi szinten a könnyűzenei életet is. Ezekből a nem mindig tisztázott jogkörökből fakadt, hogy nem egyszer két kerületi tanács eltérően ítélte meg ugyanannak a muzsikusnak a tevékenységét.Az ideológiai kontroll szorosabbá tételének érdekében a Fővárosi Tanács utasítására 1966-ban az egyes kerületek tanácsaiban létrehozták a népművelési állandó bizottságok ellenőrző albizottságait, ami megtörtént az I. kerületben is. Ez a pártállami bürokratákból álló csapat feladatául tűzte ki az I. kerületi zenés szórakozóhelyek műsorpolitikájának, az énekesek, zenekarok vagy hangszerszólisták szakmai tudásának és magatartásának, valamint a zenés rendezvények ellenőrzését. Negyedévente négy-öt zenés szórakozóhelyre mentek el, azért csak ennyire, mert ezt a munkát a főállásuk mellett végezték, de így is egy év alatt a legfontosabb és leglátogatottabb, könnyűzenét szolgáltató szórakozóhelyeket nagyjából végigjárták. Az első kerületben 1966-ban mindent rendben találtak, ahogy az ellenőrző albizottság fogalmazott: „Nem tapasztaltunk semmi olyant, ami külön intézkedést igényelt volna.” Ahhoz viszont, hogy ilyen, elégedettségről tanúbizonyságot tevő jelentéseket írhassanak, ezt megelőzően megfelelő szigorral kellett fellépnie az államnak. A kerületeknek előzetesen kiadott körlevél természetesen jelen esetben is felsőbb utasításra született meg, ugyanis a Népművelési és a Belkereskedelmi Minisztérium közös határozatban ítélte el a „kozmopolita hatásokat hordozó zenekarokat”. Ugyanitt tették közzé, hogy tánczenekarok helyett népi zenekarokat kellett helyezni az EMKE-be és a Margitszigeti Nagyszállóba, és ebből a dokumentumból megtudhatjuk, hogy a Fővárosi Tanács több alkalommal figyelmeztetett énekeseket a megfelelő előadásmódra, de ennek hatástalansága után már minisztériumi szinten kérték a rendőrséget néhány működési engedély visszavonására.

Alacsonyan tartott gázsik

A Budapesti Nép- és Tánczenei Központ ugyancsak eltiltatott néhány énekest, és voltak, akiket a Fővárosi Tanács népművelési osztályára hívtak elbeszélgetésre, és kötelezték őket bizonyos normák betartására. Mivel ezeknek a zenekaroknak nagy része budapesti volt, a nyári szezonban figyelemmel kísérték működésüket a Balaton partján. A megmaradt zenekarokat zenei felkészültségük alapján A, B és C kategóriákba osztották, a szocialista bérezési elvek alapján azonban elvárás volt, hogy a zenészek nem kereshettek kimagaslóan jól egy átlagos munkáshoz viszonyítva. Mindez a Fővárosi Tanács népművelési osztályának olvasatában nem is lett volna indokolt, mert – mint azt megállapították – alacsony volt a zenészek képzettségi színvonala, sokan ápolatlanok voltak közülük és mértéktelenül fogyasztottak alkoholt. Az ilyen munkaerőket természetesen megrótták, de nem volt fórum, ahol ezeket a szankció­kat közzétehették volna – sajnálkozott a Fővárosi Tanács népművelési osztálya. A még közvetlenebb irányítás érdekében kiadattak egy gondosan összeállított, tizenhat számból álló táncalbumot, és tervbe vették egy zenészhavilap kiadását, ami aztán kudarcba fulladt. Ez utóbbi mellett azért döntöttek, mert úgy látták, az MSZMP-nek még nem voltak kellő mélységű tapasztalatai a könnyűzenében, a szakszervezetnek pedig nem fejlődött ki megfelelően a hálózata a könnyűzene területén, ráadásul számos szólista és duett okozott a hatalomnak gondot, mert ők a pártállam által sokkal kevésbé voltak befolyásolhatók. Az ő szocialista szellemű átnevelésüket a különböző zenei ankétok szervezésével és stúdiók felállításával tervezték végrehajtani. Az ellenőrzések szorgalmazása és az elmarasztalások mellett azonban néha dicséret is elhangzott a Fővárosi Tanácsban, így a Martiny és a Fóty együtteseket említették követendő példákként.

A renitens EMKE

Az EMKE kávéház ugyanakkor kiverte a biztosítékot az őket ellenőrző kerületi tanácsnál, 1965-ben ugyanis megszegte a Fővárosi Tanács népművelési osztályának 1965. május 15-én kiadott Irányelvek a vendéglátóipari zenés szórakozóhelyek ellenőrzéséhez című intézkedését. Ebben többek között az állt, hogy nem volt szabad egész nyitvatartás alatt zenélni, de a szünetek nem lehettek annyira hosszúak, hogy a zenei előadások eltartsanak zárásig. Az irányelvek megszegéséről Hága Mária, a Fővárosi Tanács népművelési osztályának zenei főelőadója győződött meg, utasítva a VII. kerületiek népművelési osztályát, hogy intézkedjenek a zenekar műsorrendjéről, majd értesítsék az eredményről őt és persze a Fővárosi Tanács népművelési osztályát is.

Payer András „Öcsi” gitárral és S. Nagy István, a muzsikus állandó szövegírója kivívták a kerületi tanács nemtetszését
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Az 1965. november 3-án Hága Mária által írt levélre 11-én reagált Érsek József, a VII. Kerületi Tanács végrehajtó bizottságának népművelési csoportvezetője, a Fővárosi Tanács népművelési osztálya csoportvezetőjének, Gerőfy Sándornak címezve a levelet, teljes mértékben egyetértve az elhangzottakkal. Érsek József új zenei szakember beállítását javasolta az EMKE-hez. Ugyanehhez a dokumentumhoz kapcsolódva Hága Mária csatolt egy jelentést a Fővárosi Tanács népművelési osztályának a budapesti vendéglők könnyűzenei ellátottságáról, amelyben a „kalapozást” (azaz a zeneszolgáltatásért elvárt pénzek begyűjtését egy kalapba) és a zenekarok összetételét illette legnagyobb kritikával, de a technikai felkészültségről is negatív véleményt alkotott. A Szófia étteremben működő bolgár zenekart feldicsérte – valószínűleg a „szocialista testvériség” jegyében –, és volt olyan vendéglő, ahol hiányolta a zenekart. Két nagy név azonban kivívta Hága Mária nemtetszését: a Payer András–S. Nagy István páros szerinte alacsony színvonalú produkciót nyújtott, ráadásul nem volt működési engedélyük.

A művészileg utóbb elismert szerzőket illető negatív kritika jól mutatja, hogy nem feltétlenül hozzáértő alkalmazottak írogatták a jelentéseket, illetve a szocializmus elveivel ellentétesnek ítélt stílusokat nagy vehemenciával igyekeztek félreállítani.

Erdődy Kálmán esetében az ízléstelenséget marasztalta el, amely ráadásul rossz hatással volt zenésztársaira. Kijelentette, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottság működését ki kellett volna terjeszteni a blüettekre, kuplékra, zenés paródiákra is.

Koncepcionális probléma vetődött fel a Margitszigeti Szabadtéri Színpad műsorprogramjával kapcsolatban is 1965-ben, kevéssel azelőtt, hogy először nyitotta meg kapuit. A Világifjúsági Találkozó és az Operettszínház műsora mellett – amit jóváhagytak a tanácsi vezető szervek – ugyanis a West Side Story szerepelt négy előadással a programtervezetben, ez utóbbit azonban gyors döntéssel a kulturális tárca illetékes főosztálya leköltöztette Szegedre, mert nem tartották biztosítottnak a fővárosba hozni ezt a könnyűzenei darabot – említette meg Hantos János előadó a fővárosi tanács Végrehajtó Bizottságának 1965. június 23-án tartott ülésén. Ismét felmerül tehát a kérdés, hogy a vezető szervek milyen okból határoztak végül a darab vidékre költöztetése mellett, pusztán racionális megfontolásból, vagy valóban tartottak attól, hogy egy nyugati musicalt Budapestre hozzanak. Mindenesetre tény, hogy egy könnyű műfajt képviselő zenemű nem kapott engedélyt a fellépésre, igaz a szegedi szerepeltetés azt mutatja, hogy teljesen ezt a darabot sem vágták el a nyilvánosságtól.