Mi lehet a vagányság és a gájnerség fokmérője?

Az elméleti szakemberként is jeleskedő Vincze Ferenc könnyed mozdulattal helyezi el kötetében az obligát posztmodern csavart.

Fotó: Wikipédia

Vincze Ferenc képregénykötetéről (Ahol a hegyi hódok. Tárcaképregények. Szöveg: Vincze Ferenc. Rajzoló: Csillag István. SZIF-képregények. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020.) írtunk már, most ideje megvizsgálni a korábbi kötet tárcákat és tárcanovellákat összegyűjtő „párját”, hiszen a visszatérő témán, már-már szimbólumon („kis úszásigényű hegyi hódok”) túl jelentős mennyiségű egyéb közös pontot is találhatunk a két könyvben.

A szerző nem tudná – és nyilván nem is akarná – letagadni Bodor Ádám meghatározó hatását ezekben az újonnan keletkezett szövegekben (jegyzetelés közben azt írtam fel magamnak, hogy „jóféle, bodori lassúság” található bennük), de a mindig szimpatikus mesélői, elbeszélői magabiztosságon túl van még valami ezekben a szövegekben, ami elüt – és ez a ráérős kedély, sőt a humor: „A munkásoknak itt helye nem volt, kinézték őket, bár nem is nagyon igyekeztek itt megtelepedni, sokkal inkább a félkilométernyi vagy inkább kilométernyi távolságban lévő Hétfákhoz jártak fürdeni és napozni. Rossz nyelvek szerint azért kellett nekik feljebb fürdőzni, hogy a Sárpatak és Szentgyörgy környékén vízben hűsölő tehéncsordák komótosan lefelé úszó lepényeit testükkel felfogják és szétoszlassák, így a Cementlapok kispolgársága már nem részesült a természet e palacsintaszerű örömeiben.” Illetve: „Télvíz idején, mikor zúgva koppannak a tükörré dermedt földön a széncinkék, A Félszemű Hiúzhoz címzett korcsma is alig fogadott látogatókat. A tisztességben megőszült és közben erős tekintélyt eresztett kocsmáros el-elaludt a pulton támaszkodva, hisz senki sem kért rövidet, forralt bort vagy fröccsöt, senki sem kért, hisz alig járt ember a környéken.”

Apró képek és apró jelek jegyzéke ez a kötet (amely inkább kérdez, mintsem válaszokat ad), a végletekig kidolgozott helyzetek és emberek sorjáznak benne, mégpedig egy olyan világban, amely mindig magán viseli a szürrealizmus leheletnyi jelét – de ez egyáltalán nem zavaró, sőt néha éppen erre van szükség ahhoz, hogy az ábrázolt világ elviselhető legyen. A szürrealizmust képviselő, több szövegben is megjelenő motívumok (mint például: „Mindenesetre, folytatta nagyapám, a tányéron két szelet porhanyósra főzött, majd lesütött hegyihódcomb közé ecetes tárkony levében puhára párolt csicsókát tettek, és az egészet megszórták két, szalonnán megpirított, majd vékony csíkokra felaprított nyúlfüllel”, áll a Hegyihód-flekken pirított nyúlfüllel és tárkonyos csicsókával című írásban; és ugyanez az ételköltemény megjelenik – immár „elhíresült Gálos-pecsenyeként” – A sziget című műben is, pedig látszólag a kettőnek semmi köze egymáshoz) a köteten belüli játékot hoznak létre az olvasó aktív közreműködésével, és így a könyvön belül megsokszorozódik a szövegek olvasata, ami például folyóiratközlésként elveszne. Az ilyen kötetek, amelyek meg nem alkuvó belső világot teremtenek és abban magabiztosan mozognak (és viszik-hozzák az olvasót is), mindig az „irodalmi csemege” címkét erősítik; nincs ez másként Vincze Ferenc könyve esetében sem. (És akkor arról az örömről, amit az erdélyi, elsősorban marosvásárhelyi olvasók érezhetnek – mégpedig hogy irodalmi szövegben megjelenik a „vagányság és gájnerség” szópáros: „Bár itt a fecske és a párducmintás melltartó vagy főként annak hiánya volt a vagányság és gájnerség fokmérője” –, még nem is beszéltünk!)

Az elméleti szakemberként is jeleskedő szerző könnyed mozdulattal helyezi el kötetében az obligát posztmodern csavart (a kötet utolsó novellájával maga a kötetcím is újabb értelmet nyer), de szerencsére ezt is csak érinti, és könnyedén tovalibben, mint ahogy az egész köteten keresztül teszi: elegánsan, mégis komoly odafigyeléssel, egyszerre játékos szövegben éléssel és a kívülről nézni tudás önreflexív képességével.

Vincze Ferenc: A hegyi hódok tündöklése és bukása. Tárcák, tárcanovellák. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020.