Kós Károly: Évszámnovellák című trilógiája feledésbe merült művekből válogat

Az Időjel Kiadó ízlésesen tördelt, Kós Károly archaikus rajzaival illusztrált Évszámnovellák – 1919, 1940, 1944 című kötete Medvigy Endre szerkesztői fantáziáját dicséri. Kós Károly három, méltatlanul feledésbe merült, különböző folyóiratokban megjelent elbeszélését úgy fűzte össze, hogy azok egymást erősítve új jelentést nyerjenek. Már maga az Évszámnovellák cím is szerkesztői lelemény.

Az előszót is jegyző Medvigy Endre csaknem fél évszázada kutatja a két háború közötti erdélyi magyar irodalom szellemi áramlatait. 1973 decemberében, Kós Károly kilencvenedik születésnapja tiszteletére, Pisztrángok kara címmel mutatta be az ELTE Balassi Bálint Szavalóköre az általa szerkesztett irodalmi estet, amely az Egyetemi Színpad évtizedeken át ismételt műsora lett. Az író kalligrafikus betűkkel írott levélben, 1974. június 12-én nyugtázta a felújítások Kolozsvárra is eljutott hírét: „Örvendek az irodalmi est sikerének, illetve a fiatalokra való hatásának. Itt nálunk is csak ők: a fiatalok építhetik fel az erdélyi magyar lélek és öntudat fenyegetően romladozó Déva-várát.”

Az utókor – legalábbis napjainkban – Kós Károly páratlanul gazdag életművéből leginkább az építész méltatására helyezi a hangsúlyt, holott az erdélyi polihisztor politikai és szépirodalmi munkássága legalább olyan időszerű. A most önálló kötetbe foglalt, három önéletrajzi ihletésű novella pisztrángtermészetű főszereplői mindig árral szemben haladnak. Akár a Varjúnemzetség című történelmi regény hőse, aki a völgyekbe lehúzódó embertömeggel szembe menve indul el: fel a hegynek.

Kós Károly jelképerejű metaforája az Évszámnovellák kötet első, 1919 című, veretes elbeszélésében is felbukkan, utalva a trianoni tragédia egyik legsúlyosabb következményére; elvándorló, menekülő honfitársaira: „Ha elmennék innen, azt mondanák, félek… Az urak elfutottak. A városokra futottak és oda túl. Idejében elfutott mindenki… Ha engem sem látnak itt, mit gondolnak az emberek?… Én nem futhatok el. Valakinek itt kell lenni, akinek feje is van… És lelke is…”

Kós Károly archaizáló nyelvezete, az erdélyi memoárírók stílusát XX. századi környezetben tovább éltető novellái ugyanúgy egymásba szikráztatják az ódont és a mait, mint ahogyan népművészetet és szecessziót ötvöző, korszerű építőművészete.

Ma már úgy látjuk, hogy a transzszilvanizmus Kós Károly nevéhez kapcsolt ideológiája – a három erdélyi nemzet sajátos pszichéjére és egymásra utaltságára történő hivatkozás – a trianoni impériumváltás nyomán kényszerűen megfogalmazódó, taktikai megközelítés (is) volt.

A novellafüzér második gyöngyszeme, az 1940 már-már szentségtörően eredeti: főhőse természetesen megkönnyezi a Kolozsvárt felszabadító honvédek lélekemelő bevonulását, ugyanakkor fenntartással fogadja az „ejtőernyősök”, azaz a gyakorta felkészületlen anyaországi hivatalnokok térfoglalását.

A trilógia harmadik, 1944 című elbeszélésének főhőse román gárdisták által feldúlt sztánai házából szekéren menti maradék értékeit, ám mivel ráesteledik, egy hozzá hasonlóan sokat szenvedett román gazdától kap éjszakai menedéket.

1919, 1940, 1944: három történelmi sorsforduló, három veretes, balladai tömörségű elbeszélés, ma is érvényes mondanivalóval. Az Évszámnovellák keserűségén átüt az emberség utáni vágy, a két nemzet fiai közötti párbeszéd igénye. Kós Károly elbeszéléseit ezért is kellene lefordítani. Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája románul is könyvsiker: joggal bízhatnánk az Évszámnovellák hasonló fogadtatásában.

Kós Károly: Évszámnovellák – 1919, 1940, 1944. Időjel Kiadó, 2020