Kós Károly archaizáló nyelvezete, az erdélyi memoárírók stílusát XX. századi környezetben tovább éltető novellái ugyanúgy egymásba szikráztatják az ódont és a mait, mint ahogyan népművészetet és szecessziót ötvöző, korszerű építőművészete.
Ma már úgy látjuk, hogy a transzszilvanizmus Kós Károly nevéhez kapcsolt ideológiája – a három erdélyi nemzet sajátos pszichéjére és egymásra utaltságára történő hivatkozás – a trianoni impériumváltás nyomán kényszerűen megfogalmazódó, taktikai megközelítés (is) volt.
A novellafüzér második gyöngyszeme, az 1940 már-már szentségtörően eredeti: főhőse természetesen megkönnyezi a Kolozsvárt felszabadító honvédek lélekemelő bevonulását, ugyanakkor fenntartással fogadja az „ejtőernyősök”, azaz a gyakorta felkészületlen anyaországi hivatalnokok térfoglalását.
A trilógia harmadik, 1944 című elbeszélésének főhőse román gárdisták által feldúlt sztánai házából szekéren menti maradék értékeit, ám mivel ráesteledik, egy hozzá hasonlóan sokat szenvedett román gazdától kap éjszakai menedéket.
1919, 1940, 1944: három történelmi sorsforduló, három veretes, balladai tömörségű elbeszélés, ma is érvényes mondanivalóval. Az Évszámnovellák keserűségén átüt az emberség utáni vágy, a két nemzet fiai közötti párbeszéd igénye. Kós Károly elbeszéléseit ezért is kellene lefordítani. Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája románul is könyvsiker: joggal bízhatnánk az Évszámnovellák hasonló fogadtatásában.
Kós Károly: Évszámnovellák – 1919, 1940, 1944. Időjel Kiadó, 2020
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!