Az Időjel Kiadó ízlésesen tördelt, Kós Károly archaikus rajzaival illusztrált Évszámnovellák – 1919, 1940, 1944 című kötete Medvigy Endre szerkesztői fantáziáját dicséri. Kós Károly három, méltatlanul feledésbe merült, különböző folyóiratokban megjelent elbeszélését úgy fűzte össze, hogy azok egymást erősítve új jelentést nyerjenek. Már maga az Évszámnovellák cím is szerkesztői lelemény.
Az előszót is jegyző Medvigy Endre csaknem fél évszázada kutatja a két háború közötti erdélyi magyar irodalom szellemi áramlatait. 1973 decemberében, Kós Károly kilencvenedik születésnapja tiszteletére, Pisztrángok kara címmel mutatta be az ELTE Balassi Bálint Szavalóköre az általa szerkesztett irodalmi estet, amely az Egyetemi Színpad évtizedeken át ismételt műsora lett. Az író kalligrafikus betűkkel írott levélben, 1974. június 12-én nyugtázta a felújítások Kolozsvárra is eljutott hírét: „Örvendek az irodalmi est sikerének, illetve a fiatalokra való hatásának. Itt nálunk is csak ők: a fiatalok építhetik fel az erdélyi magyar lélek és öntudat fenyegetően romladozó Déva-várát.”
Az utókor – legalábbis napjainkban – Kós Károly páratlanul gazdag életművéből leginkább az építész méltatására helyezi a hangsúlyt, holott az erdélyi polihisztor politikai és szépirodalmi munkássága legalább olyan időszerű. A most önálló kötetbe foglalt, három önéletrajzi ihletésű novella pisztrángtermészetű főszereplői mindig árral szemben haladnak. Akár a Varjúnemzetség című történelmi regény hőse, aki a völgyekbe lehúzódó embertömeggel szembe menve indul el: fel a hegynek.
Kós Károly jelképerejű metaforája az Évszámnovellák kötet első, 1919 című, veretes elbeszélésében is felbukkan, utalva a trianoni tragédia egyik legsúlyosabb következményére; elvándorló, menekülő honfitársaira: „Ha elmennék innen, azt mondanák, félek… Az urak elfutottak. A városokra futottak és oda túl. Idejében elfutott mindenki… Ha engem sem látnak itt, mit gondolnak az emberek?… Én nem futhatok el. Valakinek itt kell lenni, akinek feje is van… És lelke is…”
