Néptánckultúránk megőrzése közös feladatunk

A magyar néptánc évtizedei címmel rendezett online konferenciát a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete a Pesti Vigadóban. A kettős évfordulóról művészportrékkal, történeti áttekintésekkel, valamint filmrészletekkel emlékeztek meg.

Kolozsvár, 2015. augusztus 18. A Magyar Állami Népi Együttes táncosai a Megidézett Kárpátalja - Hágókon innen és túl című előadásukon a 6. Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján a Kolozsvári Állami Magyar Opera nagytermében 2015. augusztus 17-én. Balról Pál István "Szalonna", a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímása. MTI Fotó: Biró István Fotó: MTI/Biró István

Világhírű a magyar néptánc szépsége, ereje, hiszen a mozdulatok üzenetét, a lépések, a csapások és a forgások jelentését mindenki érti. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete (MMA MMKI) online közvetített szimpóziu­mát kettős évforduló hívta életre: egyrészt hetven évvel ezelőtt, 1951-ben alakult meg az akkor három karból – tánc-, ének- és zenekarból – álló Magyar Állami Népi Együttes. Másrészt a ma Magyar Táncművészeti Egyetem néven ismert intézmény 1950 szeptemberében kezdte meg működését Állami Balettintézetként, ötven éve, 1971 szeptembe­rében pedig középfokú néptánctagozat indult a falai között.

Kiss János Kossuth-díjas balettművész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) alelnöke, aki huszonkilenc éven át vezette a Győri Balettet, köszöntőjében úgy fogalmazott: először ötvenöt évvel ezelőtt lépett fel kiskanászként, s azóta életre szóló szerelem köti a néptánchoz. Mint hangsúlyozta, közös feladatunk a néptánckultúránk megőrzése.

Kiss Jánost életre szóló szerelem köti a néptánchoz
Fotó: MMKI/Sándor Emese

Mihályi Gábor, a Magyar Állami Népi Együttes vezetője az együttes életének legfontosabb állomásait idézte fel. Mint mondta, Timár Sándor a táncházmozgalom megvalósítója volt a hetvenes években, 1998-ban Sebő Ferenc népzenész, zeneszerző lett az együttes művészeti vezetője, s a hagyomány jelenidejűségét, progresszivitását hirdették.

Mihályi Gábor Magyar Állami Népi Együttes életének legfontosabb állomásait idézte fel
Fotó: MMKI/Sándor Emese

Ma továbbra is az értékmentés, értékteremtés áll a középpontban, de a formai megújulás is fontos – tette hozzá. Zsuráfszky Zoltán táncművész, koreográfus, az MMA levelező tagja Kossuth-díjas koreográfusként a néptánc színpadra viteléről, jelenbe ágyazásáról beszélt.

Zsuráfszky Zoltán a néptánc színpadra viteléről, jelenbe ágyazásáról beszélt
Fotó: MMKI/Sándor Emese

Mint mondta, Jászberényben, Miskolcon, Salgótarjánban és Pécsett népszerűsítették a néptáncot a hetvenes-nyolcvanas években. Fehér Anikó karnagy, népzenekutató, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa előadásában a tánc folklórgyökereit, valamint Kodály Zoltán Kállai kettős című táncballadájának hátterét elemezte. Mint rámutatott, a mű világhírnévre tett szert, egy szerelmi történetet mesél el. Móricz Zsigmond 1903 és 1905 között Szatmár megyében gyűjtött népdalokat, ő jegyezte fel a Kállai kettős szövegét, ami azután első színdarabjában, a Sári bíróban is felcsendült.

Fehér Anikó előadásában a tánc folklórgyökereit elemezte
Fotó: MMKI/Sándor Emese

Az 1932-es filmrészletben pedig ugyanazok a táncmozdulatokat láthatjuk, mint a Rábai-féle feldolgozásban – tette hozzá Fehér Anikó.

Timár Mihály néptáncpedagógus, az MMA művészeti ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa édesapja, a Kossuth-díjas táncpedagógus, Timár Sándor tevékenységét ismertette az Állami Balettintézetben és a Magyar Állami Népi Együttes élén. Mint kifejtette, nemcsak édesapja volt hatással a két intézmény életére, hanem az ő életművét is meghatározta a két intézményben való jelenléte. Timár Sándor nevéhez köthető az újfolklorizmus; a táncpedagógus nem dramatugiai táncot akart létrehozni, saját alkotói egyéniségét tudatosan a háttérbe szorította. A Timár-módszer lényege: a tánc szuverén, semmivel nem helyettesíthető kifejezőeszköz.

Utolsó előadóként Kővágó Zsuzsa, a Magyar Táncművészeti Egyetem címzetes egyetemi docense tartotta meg előadását a pedagógusaik szerepéről és az iskola hatásáról táncművészetünk újragondolásában. Mint mondta, a hatvanas-hetvenes években kezdett körvonalazódni a táncszínpadi jelenlét. Ám az autentikus szemlélet legmarkánsabb képviselője Timár Sándor volt, hiszen míg mások ütköztették a táncstílusokat, gyakran éltek a hétköznapok gesztusaival, addig Timár mellőzte a dramaturgiát.