– Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nagyon rendes, normális, fiús gyerekkorom volt, és nem azért, mert nem vertek a szüleim, hanem mert fiúként nőhettem fel: igen, katonást játszottunk, és igen, persze mindig a magyarok voltak a jók, és ezért (is) ők győztek! Aztán ez a kisfiú felnőtt, belépett a felnőttek világába, ahol kénytelen volt megismerni a munka és az adófizetés terhét, a hivatalok packázásait, az árulást, a könyöklést, de megismerte a szerelmet és a barátságot is. És ez a felnőtt ügyvéd lett, aztán írni kezdett, és író vált belőle. Arról írt, amit igazán ismert, az „embertelen szervezetekben robotoló rabok”, a középosztály neurózisáról, vágyaikról, reményeikről, fájdalmaikról. De a gyerek, aki egykor voltam, bennem él, szinte minden nap beszélek vele. És ezt a gyereket mindig is érdekelte a történelem. Szóval nekiállt újra „játszani”. A másik ok, ami miatt ez a kötet megszületett, egy levél volt. Nagyapám parancsnoka igen bajtársias hangvételű levélben írta meg nagyanyámnak a férje eltűnését.