Nézem Burján Zsigmond szép, szomorú filmballadáját, és akaratlanul is 1960 nyárutója jut eszembe, amikor nyolcvanéves, két agyvérzést is túlélt nagyapám a kert közepén, a kút kávája mellett szürkés-fehér jégeralsóban rohamot vezényelt. Láthatatlan kardja élét a tündöklően kék ég felé bökte, majd vízszintesen előre, és képzeletében hű pejkója hátán az ellenséges állások felé vágtatott. Az azóta elsuhant negyvenöt évből semmi sem maradt meg számára: nem emlékezett a nagy gazdasági válságra, a második világháborúra, a téeszesítésre és nagymama halálára sem; ellenséges árnyakkal viaskodott. Döbbenten, kővé meredten szemléltem az én korábban higgadt, bölcs, kedélyes papómat.
Száz évvel Trianon után végre rendbe kellene szedni emlékeinket, helyére tenni a történteket. Nemcsak búsongani a megváltoztathatatlanon, hanem annak is örülni, hogy azóta szabadon, szárnyalón ünnepelhetjük március 15-ét, hogy visszanyert szuverenitásunk ránk rakta saját sorsunk iránti felelősségünket. Burján döbbenetesen kis költségvetésből készült Csak még egyszer előre! című első világháborús filmje és a jelenleg előkészítési fázisban lévő folytatás is megerősít: ideje már márványszobrot állítanunk a hitvesi leveleknek, az elsárgult családi fotóknak és a házi pálinkának, mert ezek tartották a hullabűzös lövészárkokban a valós és vélt érdekekért vérüket hullató magyar bakákban a lelket, nem pedig az eszement, értelmetlen, hiábavaló hadiparancsok.
