Egy első kötetes költőlány és amire csak a fák emlékeznek

Szemtelenül fiatal. Ezt mondják az öregek az olyan ifjú tehetségekre, mint amilyen a „költőpalánta” Kopriva Nikolett. Persze ez a „palánta” a maga atyáskodóan leereszkedő modorával sokkal inkább idegesítő melléknév, mint kedves. Mintha legalábbis feltétlenül igaz lenne, hogy aki „szemtelenül fiatal”, az csupán egy palánta, aki „ifjúkori zsengét” terem. Hát, nem!

2021.04.24. BUdapest Kopriva Nikolett Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád Forrás: Magyar Nemzet

– A francokat! – böki oda keresetlen lényeglátásával a filozófus-poéta, Végh Attila. A József Attila- díjas költő szerint a „zsenge” jelzőt már csak azért sem szabad nyeglén osztogatni, mert a fiatal költők többnyire koravének, legalábbis sokkal érettebben gondolkodnak, mint nem kevesen hatvan felett. Példaként említi mentoráltját, a 25 éves Kopriva Nikolett első kötetes költőt, akit az Előretolt Helyőrség Íróakadémia junior hallgatójaként sodort mellé a véletlen. Nagy ígéretnek tartja. Azt mondja róla, ez a munkácsi lány elég intelligens ahhoz, hogy megfogadja a bölcs, öreg költő tanácsait, és elég autonóm hozzá, hogy figyelmen kívül is hagyja azokat.

Az Amire csak a fák emlékeznek című első kötet tavaly év végén jelent meg. Csupa szabadvers. Elemzésképpen csak annyit, hogy versszervező tényezői életrajzi motívumok. Költői képei elénk vetítik a „horizontra csöpögő felhőket”, a vodkaszagú kocsmából hazafelé billegő kerékpár árnyékát, vagy ahogy „a fény elfogy, mert elnyelik a lámpaburába döglött bogarak” és „remeg a test, érzi, valami nem illő nevelkedik benne”. A mikrokozmosz keveredik az impressziók és kavargó érzések látomásszerű, szürreális képeivel. Ez a keveredés szerencsére itt nem öncélú formalizmus, sokkal inkább a lélek, a gondolat és a szavak harmonikus, hol szellemes, hol érzéki összjátéka. Kopriva Nikolettel a városmajori parkban beszélgettünk.

– A kilencvenes években nagyon rosszak voltak az egészségügyi körülmények Kárpátalján, ezért mivel rokonaink éltek ott, Kisvárdán szült meg az anyukám. Ezen az életrajzi adaton kívül semmi sem köt a városhoz. Valójában munkácsi, egy idő óta kicsit debreceni, egy kicsit pesti, most meg már mórahalmi és szegedi vagyok.

– Verseiből mégis leginkább mintha Munkács és a szülői ház világa szüremlene át...

– Mondta is a mentorom, hogy ha úgy érzem, kiírtam magamból, ideje új témát találnom, amihez új élmények kellenek. Dolgozom rajta! Szülőföldem, Munkács bonyolult érzéseket kelt bennem. Kamaszként egy önmagába forduló, csendes és magányos lány voltam, azt hittem, velem van a baj. Szinte terápiás jelleggel írtam. Aztán amikor tizenhét évesen beiratkoztam a Debreceni Egyetemre szabad bölcsésznek, kinyílt előttem a világ, testi-lelki társakra leltem, elgondolkodtam, talán nem is az én készülékemben volt a hiba.

– Szabad bölcsész? Ez is egy olyan szak, ahová azok iratkoznak, akiknek fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal?

– Hát, nagyjából. Sokan vagyunk ilyenek. Tanultunk esztétikát, etikát, filmművészetet, belevetettem magam. Ezek csodálatos évek voltak, aztán mesterképzésen szakosodtam esztétikára, de már a Pázmányon. Amikor ezt választottam, annyira fiatal voltam, hogy csak az számított, mennyire jó dolog is ilyesmit tanulni.

Kopriva Nikolett: „Szülőföldem, Munkács bonyolult érzéseket kelt bennem”
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Nemzet

– Nyilván földhözragadt kérdés, de egy esztétika szakos bölcsész diplomával mire számít az ember, miből fog megélni?

– Mondjuk írásból? Legalábbis ezt gondoltam. Jelenleg egy rendezvényházban dolgozom, különböző projektekhez kapcsolódó feladatokat látok el. Persze valójában írni szeretnék! Sokáig prózaíróként képzeltem el magam, meg is jelentek írásaim, de aztán a költészet felé fordultam. Motoszkál bennem, hogy visszatérek a prózához, ifjúsági irodalmat szeretnék írni némi szürrealizmussal, filozófiával fűszerezve: egy novellafüzért tervezek egy kisfiúról, aki felfedezi maga körül a világot. De egyelőre a második verseskötetemre koncentrálok.

– A versforma változatlanul szabadvers lesz? A kötött vers nem volna népszerűbb a nagyközönség körében?

– De igen, biztosan, mert könnyebben fogyasztható, miközben az irodalomban ma a szabadvers a mainstream. Még keresem a hangomat, és próbálkozom a kötött versekkel. Sokan ösztönöznek ebben. A ritmika még nincs a véremben, viszont felfedeztem, hogy a kötött versnél gyakran olyan szókapcsolatok jönnek elő, amelyek a szabadversnél nem jönnének, ez inspirál.

– Ez is igazolja a tételt, miszerint a művész számára inspiráló, ha „gúzsba kötve kell táncolnia”, ellenben bénító, amikor mindent lehet, ezért nincsenek viszonyítási pontok.

– Beleborzongok, amikor ott van előttem a vaskos Kosztolányi, tele zseniálisan megírt kötött verssel! Hogyan lehetett erre képes?

– Van példakép, akire úgy gondol, hogy ilyen költő szeretne lenni?

– A délvidéki költő, Sziveri János. Ő az első számú. Hogy miért, nem tudom megmagyarázni, talán mert megtaláltam a verseiben magam. És Zalán Tibor, Dsida Jenő, meg persze József Attila is közel áll hozzám. De hát nem lehetek ők.

A délvidéki költő, Sziveri János Kopriva Nikolett első számú példaképe
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Nemzet

– Fontos, hogy tessen a közönségnek, amit ír?

– Nem igazán. Azaz mégis, mert az például fontos, hogy a mestereimnek tessen. Valójában nem is tudom, hogy kinek írok. Spontán megy az egész. Ha felkelek reggel, érzem, hogy ma fogok-e alkotni, vagy sem. Valójában igenis fontos a visszacsatolás. Hazudnék, ha tagadni próbálnám, hogy jólesett a kötetemről megjelent három kritika, és hogy kaptam pozitív véleményeket olyanoktól, akik számítanak nekem, vagy akikre felnézek szakmailag. Volt idő, amikor az asztalfióknak írtam teljesen értelmezhetetlen verseket. Főleg, amikor egyetemistaként belevetettem magam például Schopenhauer filozófiájába. Tele volt vele a fejem és megsértődtem, sőt az olvasót hibáztattam, amiért nem érti meg a verseimet. Amikor Végh Attilához kerültem, ő helyre tett és elkezdett minden letisztulni. Nagyon keményen megmondja a véleményét, de humorral, ezért nem megy tőle az ember a Dunának. Ma már nem kérdés számomra, hogy az írás, műfajtól függetlenül csak az olvasóval együtt nyer értelmet. A többi arányérzék kérdése.