– A francokat! – böki oda keresetlen lényeglátásával a filozófus-poéta, Végh Attila. A József Attila- díjas költő szerint a „zsenge” jelzőt már csak azért sem szabad nyeglén osztogatni, mert a fiatal költők többnyire koravének, legalábbis sokkal érettebben gondolkodnak, mint nem kevesen hatvan felett. Példaként említi mentoráltját, a 25 éves Kopriva Nikolett első kötetes költőt, akit az Előretolt Helyőrség Íróakadémia junior hallgatójaként sodort mellé a véletlen. Nagy ígéretnek tartja. Azt mondja róla, ez a munkácsi lány elég intelligens ahhoz, hogy megfogadja a bölcs, öreg költő tanácsait, és elég autonóm hozzá, hogy figyelmen kívül is hagyja azokat.
Az Amire csak a fák emlékeznek című első kötet tavaly év végén jelent meg. Csupa szabadvers. Elemzésképpen csak annyit, hogy versszervező tényezői életrajzi motívumok. Költői képei elénk vetítik a „horizontra csöpögő felhőket”, a vodkaszagú kocsmából hazafelé billegő kerékpár árnyékát, vagy ahogy „a fény elfogy, mert elnyelik a lámpaburába döglött bogarak” és „remeg a test, érzi, valami nem illő nevelkedik benne”. A mikrokozmosz keveredik az impressziók és kavargó érzések látomásszerű, szürreális képeivel. Ez a keveredés szerencsére itt nem öncélú formalizmus, sokkal inkább a lélek, a gondolat és a szavak harmonikus, hol szellemes, hol érzéki összjátéka. Kopriva Nikolettel a városmajori parkban beszélgettünk.
– A kilencvenes években nagyon rosszak voltak az egészségügyi körülmények Kárpátalján, ezért mivel rokonaink éltek ott, Kisvárdán szült meg az anyukám. Ezen az életrajzi adaton kívül semmi sem köt a városhoz. Valójában munkácsi, egy idő óta kicsit debreceni, egy kicsit pesti, most meg már mórahalmi és szegedi vagyok.
– Verseiből mégis leginkább mintha Munkács és a szülői ház világa szüremlene át...
– Mondta is a mentorom, hogy ha úgy érzem, kiírtam magamból, ideje új témát találnom, amihez új élmények kellenek. Dolgozom rajta! Szülőföldem, Munkács bonyolult érzéseket kelt bennem. Kamaszként egy önmagába forduló, csendes és magányos lány voltam, azt hittem, velem van a baj. Szinte terápiás jelleggel írtam. Aztán amikor tizenhét évesen beiratkoztam a Debreceni Egyetemre szabad bölcsésznek, kinyílt előttem a világ, testi-lelki társakra leltem, elgondolkodtam, talán nem is az én készülékemben volt a hiba.