Egy első kötetes költőlány és amire csak a fák emlékeznek

Szemtelenül fiatal. Ezt mondják az öregek az olyan ifjú tehetségekre, mint amilyen a „költőpalánta” Kopriva Nikolett. Persze ez a „palánta” a maga atyáskodóan leereszkedő modorával sokkal inkább idegesítő melléknév, mint kedves. Mintha legalábbis feltétlenül igaz lenne, hogy aki „szemtelenül fiatal”, az csupán egy palánta, aki „ifjúkori zsengét” terem. Hát, nem!

2021.04.24. BUdapest Kopriva Nikolett Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Kurucz Árpád Forrás: Magyar Nemzet

– Szabad bölcsész? Ez is egy olyan szak, ahová azok iratkoznak, akiknek fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal?

– Hát, nagyjából. Sokan vagyunk ilyenek. Tanultunk esztétikát, etikát, filmművészetet, belevetettem magam. Ezek csodálatos évek voltak, aztán mesterképzésen szakosodtam esztétikára, de már a Pázmányon. Amikor ezt választottam, annyira fiatal voltam, hogy csak az számított, mennyire jó dolog is ilyesmit tanulni.

Kopriva Nikolett: „Szülőföldem, Munkács bonyolult érzéseket kelt bennem”
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Nemzet

– Nyilván földhözragadt kérdés, de egy esztétika szakos bölcsész diplomával mire számít az ember, miből fog megélni?

– Mondjuk írásból? Legalábbis ezt gondoltam. Jelenleg egy rendezvényházban dolgozom, különböző projektekhez kapcsolódó feladatokat látok el. Persze valójában írni szeretnék! Sokáig prózaíróként képzeltem el magam, meg is jelentek írásaim, de aztán a költészet felé fordultam. Motoszkál bennem, hogy visszatérek a prózához, ifjúsági irodalmat szeretnék írni némi szürrealizmussal, filozófiával fűszerezve: egy novellafüzért tervezek egy kisfiúról, aki felfedezi maga körül a világot. De egyelőre a második verseskötetemre koncentrálok.

– A versforma változatlanul szabadvers lesz? A kötött vers nem volna népszerűbb a nagyközönség körében?

– De igen, biztosan, mert könnyebben fogyasztható, miközben az irodalomban ma a szabadvers a mainstream. Még keresem a hangomat, és próbálkozom a kötött versekkel. Sokan ösztönöznek ebben. A ritmika még nincs a véremben, viszont felfedeztem, hogy a kötött versnél gyakran olyan szókapcsolatok jönnek elő, amelyek a szabadversnél nem jönnének, ez inspirál.

– Ez is igazolja a tételt, miszerint a művész számára inspiráló, ha „gúzsba kötve kell táncolnia”, ellenben bénító, amikor mindent lehet, ezért nincsenek viszonyítási pontok.

– Beleborzongok, amikor ott van előttem a vaskos Kosztolányi, tele zseniálisan megírt kötött verssel! Hogyan lehetett erre képes?

– Van példakép, akire úgy gondol, hogy ilyen költő szeretne lenni?

– A délvidéki költő, Sziveri János. Ő az első számú. Hogy miért, nem tudom megmagyarázni, talán mert megtaláltam a verseiben magam. És Zalán Tibor, Dsida Jenő, meg persze József Attila is közel áll hozzám. De hát nem lehetek ők.

A délvidéki költő, Sziveri János Kopriva Nikolett első számú példaképe
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Nemzet

– Fontos, hogy tessen a közönségnek, amit ír?

– Nem igazán. Azaz mégis, mert az például fontos, hogy a mestereimnek tessen. Valójában nem is tudom, hogy kinek írok. Spontán megy az egész. Ha felkelek reggel, érzem, hogy ma fogok-e alkotni, vagy sem. Valójában igenis fontos a visszacsatolás. Hazudnék, ha tagadni próbálnám, hogy jólesett a kötetemről megjelent három kritika, és hogy kaptam pozitív véleményeket olyanoktól, akik számítanak nekem, vagy akikre felnézek szakmailag. Volt idő, amikor az asztalfióknak írtam teljesen értelmezhetetlen verseket. Főleg, amikor egyetemistaként belevetettem magam például Schopenhauer filozófiájába. Tele volt vele a fejem és megsértődtem, sőt az olvasót hibáztattam, amiért nem érti meg a verseimet. Amikor Végh Attilához kerültem, ő helyre tett és elkezdett minden letisztulni. Nagyon keményen megmondja a véleményét, de humorral, ezért nem megy tőle az ember a Dunának. Ma már nem kérdés számomra, hogy az írás, műfajtól függetlenül csak az olvasóval együtt nyer értelmet. A többi arányérzék kérdése.