Székely Aladár a XX. század eleji portréfényképezés műfajának az úttörője volt. Az 1870-ben Bleyer Aladár néven született fotográfus egy hétgyermekes, zsidó iparoscsaládban látta meg a napvilágot Gyulán. Édesapja iparosnak vagy kereskedőnek szánta, ám az iskolában rosszul teljesítő fiút a fotográfia érdekelte. Előbb Szilágyi Józsefnél, majd a Dunky fivéreknél sajátította el a fényképezés alapjait, de Pesten, Mai Manónál is dolgozott. – Gyula és Orosháza után 1899-ben Pesten nyitott műtermet, a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téren, 1910-től pedig a Váci utca 18. szám alatt lévő bérház legfelső emeletén modern, otthonosan berendezett műtermébe is várta az arcképre vágyókat. Elsősorban természetes fénynél szeretett fényképezni, de a József körúton működő műtermében világítást használt. Noha műtermei hamarosan a legismertebbek közé tartoztak, továbbra is folyamatosan képzete magát, Németországba ment tanulni – vázolta fel Székely Aladár pályájának kezdetét E. Csorba Csilla. Mint rámutatott, felvételein olyan beállításokat láthatunk, amelyeket a fényképész akár németalföldi és XIX. századi magyar festményeken láthatott.
Felkészült fotográfus
A régi ízléssel szakító, nemzetközi tapasztalatra szert tevő, minden újításra kész művészi fényképészhez arisztokraták és polgárok, hazaiak és külföldiek, legfőképpen pedig írók és művészek jártak. A Nyugat szerzői, köztük Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, a Nyolcak festői, mások mellett Márffy Ödön és Kernstok Károly, a Nemzeti Színház művészei, zenészek és táncosok látogatták a stúdiót, akik barátságukba fogadták a fotóst, és akiket ő örömmel támogatott. Végigdokumentálta Ady Endre és Móricz Zsigmond pályáját. Nemcsak Ady költői imázsát teremtette meg, hanem a XX. század egyik legszebb nőalakját is Léda arcképeivel, amelyeken az igazi párizsi nő jelenik meg.
A több mint száz fotográfia mellett egy festmény is látható a tárlaton, amit ajándékba kaphatott a fényképezésért cserébe, ugyanis pénzt nem fogatott el. Vélhetően jelentős képgyűjteménnyel rendelkezett. – Az általa tisztelt művészeket, írókat pedig hosszan tanulmányozta egy-egy fotózás előtt: kiállításmegnyitókra járt, megvette a könyveiket, kereste a társaságukat. Alaposan megfigyelte őket. Küldetésének tekintette, hogy portréfotográfiáin a művészek vonásait, egyéniségét megörökítse, illetve a képeket az utókornak megőrizze. Ezért tudatosan gyűjtötte kortársai portréit. Ám az irodájában őrzött törékeny üveglemezeket nem lehetett egyszerű megmenteni a második világháborúban – mesélte a kurátor.